- Bátyus, edzel ma velem?- kérdezte az alig 5 éves Sasuke a bátyjától.

- Fiam, a bátyádnak fontos feladatai vannak, hagyd most! – szólt rá intően az apja.

- De sosincs ideje már edzeni velem! Ez nem igazság! – fújta fel magát durcásan a kisebbik Uchiha, mire Itachi halványan elmosolyodott, és magához intette öccsét.

- Sajnálom, Sasuke, majd legközelebb! – pöckölte meg a homlokát ismét, ahogy azt szokta.

˝Majd legközelebb... - ismételte el magában Sasuke. - Mindig csak ezt hajtogatta, aztán sosem volt legközelebb!˝ - mosolyodott el keserűen az emléken.

- Sasuke-kun~ hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! – hallotta meg Karin idegesítő vinnyogását, mire még a hideg is kirázta.

- Mit akarsz? – vetette oda nem túl kedvesen a lánynak.

- Hát… Arra gondoltam, edzhetnénk együtt egy kicsit…

- Szó sem lehet róla! – vágta rá egyszerűen, meg sem várva a mondat végét.

- Jó, akkor mindegy… Majd talán legközelebb - szomorodott el Karin, majd magára hagyta Sasukét és visszament a többiekhez a táborhelyre.

- Nem lesz legközelebb… - jelentette ki Sasuke, nem törődve azzal, hogy ő azt már nem hallja.

˝Szánalmas liba˝ - gondolta magában Sasuke, és megengedett magának egy fintort.

˝Nem lesz legközelebb˝ - erről megint eszébe jutott egy fájdalmas emlék, mire éles fájdalom nyilallt a mellkasába, és arckifejezése igencsak eltorzult. Mióta Madara felvilágosította az igazságról, a bátyja halálára nem szívesen gondol vissza. Különösen érzékenyen érintette a téma, ezért úgy is reagált rá. Suigetsu és Karin is megbánta, mikor véletlenül felhozták, vagy illetlen megjegyzést tettek rá.

- Mit tudnak ők rólad… Idióták – mérgelődött magában. – Hiányzol Nii-san – hajtotta fejét a térdére, nem sírt, visszatartotta könnyeit, bár az a hatalmas keserűség, ami felgyülemlett benne, így nem tudott kitörni, s egyre csak nőtt és nőtt, de alig volt már hova.

Tudta, hol az a hely, ahol szabadjára engedheti a dühét, ahol kedvére rombolhat, hisz annak már úgyis mindegy. Mégpedig az a hely, ahol Ő meghalt. Az utolsó csatájuk színtere. Jó darabig még a közelébe sem akart menni, gyűlölte, végül rájött, mire használhatja mégis, azóta pedig rendszeresen látogatja.

Tör-zúz, dühöng, tőle zeng a körül lévő kis erdő, és az ég olyankor mindig az ő hangulatát tükrözi. Villámlik, dörög, ami csak elősegíti a pusztításban, mivel a chidori technikáját így tökéletesen tudja használni. Ez most sem történt másképp.

- Gyűlölöm Konohát! Gyűlölöm az embereket! Gyűlölök mindent! - ordította, miközben összezúzta a falakat, amivel aztán jó nagy por- és szélvihart kavart.

~

- Ez egyre abszurdabb, nem gondoljátok? - kérdezte a többiektől Suigetsu.

A Taka a távolból figyelte vezérük tombolását, Tobival, azaz Madarával együtt.

- Néha tényleg fontolóra veszem, hogy ki a közveszélyesebb kettőnk közül - bólogatott Jugoo.

- Hagyjátok. Ha erre van szüksége, hogy levezesse a dühét, hát tegye. Teljességgel megértem a viselkedését – mondta Madara, mire a többiek mind rápillantottak, és sóhajtva igazat adtak neki.

- És ha egyszer magában is kárt tesz? - tette fel a kérdést aggódva Karin.

- Az nem fog bekövetkezni. Az új bosszúja fontosabb a számára, és amíg el nem éri, nem fog meghalni. Vérbeli Uchiha a kölyök.

- Hát már megbocsáss, de eléggé bonyolult gondolkodásmódja van a fajtátoknak! – szólalt meg Suigetsu, mire Madara elmosolyodott a maszkja alatt, hisz valamelyest nem mondott hülyeséget a fehér hajú vizesfiú.

~

- A fenébe is! - ütött bele ököllel a falba Sasuke, mire az megrepedt. - Miért tetted ezt, Nii-san?! Miért nem mondtad el?! - üvöltötte kétségbeesetten, de tudta, hogy választ nem kap a kérdéseire. Térdre esett, majd tenyerébe temette arcát, és hiába az önmegtartóztatás, akkor is előtörtek könnyei, persze, ha valaki látta volna, biztosan a porra fogja.

 ˝- Sasuke... -˝ hallott hirtelen egy ismerős hangot, mire felkapta a fejét.

˝- Sasuke... -˝ ismétlődött meg, mire már biztosan tudta, hogy a bátyja hangja az.

˝- Ha tényleg ennyire kíváncsi vagy, gyere el hozzám, és elmondom! Keress a szobámban, remélem, még nem felejtetted el, hol van. -˝ visszhangzott Itachi hangja körülötte.

Nem akart hinni a fülének. Nem, biztos csak hallucinál, vagy beképzeli. Hisz a bátyja meghalt, megölte őt. Mégis... Annyira valósághű volt... És a kíváncsiság, hogy az ő szájából hallja az igazságot, annyira fúrta az oldalát, hogy végül se szó se beszéd, nagy porfelhőt hagyva maga után egyszer csak felszívódott.

~

- Hm? Hát ez meg?! Hová lett Sasuke?! - lepődött meg Suigetsu, mikor társa hűlt helyét látta már csak, ahogy kitisztult a látóhatár.

- Fontos megbeszélnivalója támadt egy bizonyos személlyel. Nemsokára visszajön - mondta nyugodt hangnemben Madara, és mivel nem volt tovább mit nézni, úgy gondolta, visszamegy a rejtekhelyre.

***

 Sasuke észrevétlenül hatolt be régi házuk kertjébe, és még mielőtt felkereste volna a célját, körbenézett a birtokon. Szerencsére a házat csak kívülről védték, s azokat az őröket is könnyedén legyűrte, gyorsan, feltűnésmentesen.

Nem is igazán értette, miért őrzik az Uchiha-birtokot. Mégis kit várnak ide vissza? Se ő, se Itachi nem szívesen látogatta volna meg ezt a helyet, a mostanit leszámítva. Azért mégiscsak különös, hogy a bátyja hívta ide, és bár még fogalma sem volt, miért, vagy hogyan, egyáltalán valós volt-e a meghívás, csupán azt érezte, hogy neki ide kell jönnie, mert tudnia kell az igazat. És itt van. A megannyi szép és borzalmas emlék felemás érzelmekkel töltötte el. Egyetlen egy helységet hagyott ki az egész házban, mégpedig azt, ahol a padlóba ivódott vérfoltok még mindig jelezték, hogy ott kegyetlen merénylet történt. Oda tényleg nem tette be a lábát.

Lassan eljutott a bátyja szobájáig, ahol minden vastagon poros volt és sötét. Látszott, hogy azt jó ideje nem lakják. Az ő szobája még hagyján, ott azért kevésbé rosszabb a helyzet, de itt aztán jól jönne legalább egy hetes takarítás! De ő nem ezért jött. A még bevetett ágyra dobta le magát, és megvárta, míg a hatalmas porfelhő alászáll, csak aztán vett nagyobb lélegzetet. Kezeit feje alá tette, és a plafont bámulta. Várt volna valamire? Meglehet. Csodákban persze ő sem hitt, nem arra gondolt, hogy egyszer csak megjelenik a bátyja, mert annyira azért nem hülye, és paranoiás se.

Tudta, hogy Itachi meghalt, tehát ezt a lehetőséget rég kizárta. De vajon akkor miért hívta ide és hogyan? Nos, ezen a kérdésen Sasuke addig-addig gondolkozott, míg el nem aludt. Fáradt is volt a dühkitörése miatt, így érthető, miért dőlt ki.

~*~

- Látom, végül eltaláltál ide - szólalt meg valaki a háta mögött, mire megfordult, és maga előtt látta bátyját.

- Itachi?! - kerekedtek el a szemei.

- Hn - mosolyogta meg döbbent arckifejezését az említett.

- De... Hogy?! - értetlenkedett Sasuke.

- Úgy, kedves öcsém, hogy... - kezdett bele Itachi, aztán hirtelen eltűnt. - Te most éppen álmodsz - jelent meg a háta mögött, mire ijedtében ugrott egyet, de hamar megemberelte magát.

- Válaszokat akartál, hát megkapod.

- Az nagyon jó lenne, ugyanis még mindig nem értem ezt az egészet! Annyira zavaros minden... - húzta el a száját az ifjabbik Uchiha.

- Elhiszem, nem is kellett volna, hogy megtudd az igazságot. De Madara mindig is önfejű volt, sose lehetett neki parancsolni... - mondta Itachi egy sóhajtást követően.

- Engem most nem érdekel Madara! Megtudtam, hát megtudtam, most arra is választ szeretnék kapni, hogy engem miért hagytál életben! Mert én a Te szádból akarom hallani.

- Ez igazán bonyolult dolog Sasuke, de a lényege az, amit már hallottál. Fontosabb vagy a számomra bárkinél és bárminél, mert az öcsém vagy és szeretlek - hunyta le a szemét válaszadás közben Itachi, és csak az utolsó szónál nyitotta ki, hogy öccse szemébe tudjon nézni.

Sasuke nem volt túlzottan elégedett a felelettel, de bátyja tekintetéből mindent sikerült kiolvasnia. Az ébenfekete íriszek most tele voltak érzelmekkel, nem a gyilkos sharingan, vagy a jéghideg és sötét szempár nézett vele farkasszemet, hanem Itachi igazi valója.

Valamelyest kezdte felfogni a dolgokat, és meg is nyugodott, mert hitt Itachinak. Ám valami akkor sem volt világos a számára, és ez kissé fel is dühítette, így elkerülhetetlen volt, hogy ne kérdezze meg.

- De miért nem mondtad el? Ha nem hazudtál volna a kezdetektől fogva, talán minden máshogy alakul! Megoldhattuk volna, és akkor még te is élnél, és nem így kéne beszélgetnünk, és...

- Sasuke, állj! - vágott közbe az idősebbik. - Tudom, hogy számodra ez most érthetetlen, de egyszer majd rájössz, hogy miért rendeztem így ezt az egészet. Kár ezen tovább rágódnod, megtörtént, ami megtörtént, az már mind múlt, amit nem tudsz megváltoztatni. Emlékszel, hogy mit mondtam még anno? - nézett le rá kíváncsian.

- Hmm - gondolkodott el Sasuke, és a számtalan emlék között megpróbálta megkeresni azt, amire most bátyja utalt.

- ˝Nincs még egy olyan testvérpár, mint mi…˝

- Pontosan - bólintott Itachi. - Nekünk egyedi a történetünk, már a kezdetektől fogva, és bár nem végződött happy enddel, hidd el, ez így jó, ahogy van. Mert én szeretlek, és mindig melletted állok, még akkor is, ha már nem létezem. Neked akkor sem eshet bajod - ölelte át öccsét, mire az meglepődött, de aztán könnyes arcát mellkasába fúrva karolta át ő is szorosan Itachit.

Annyira hiányzott ez már neki. Abban a pillanatban nem akart mást, csak örökké úgy maradni, együtt egymáshoz bújva a testvérével, érezni akarta, hogy igenis szereti őt, és elfelejteni a múlat, ami annyi fájdalmat adott neki, és ilyenné tette. Újra az a kisfiú akart lenni, akinek gondtalan az élete, és annyit játszik és tanul a bátyával, amennyit csak akar.

De ezek a vágyak nem válhattak valóra, és ezt Sasuke is tudta. Ezért addig akarta élvezni, amíg csak lehet. Nem is szóltak többet egymáshoz, csupán az elmaradt évek magányát akarták pótolni azzal az öleléssel, amiben minden benne volt.

~*~

- Nahát, nézzétek, megkerült az elveszett bárány! Hát te merre jártál, Sasuke? - kérdezte gúnyos hangnemben Suigetsu.

- Hazalátogattam - válaszolta Sasuke tömören, mégsem abban a stílusban, ahogy azt megszokták tőle.

- Ő... Hát oké. Mondd csak, minden rendben?

- Igen. Miért? Talán valami gond van? - nézett a többiekre érdeklődve.

- Ja, nem, semmi! - rázta meg a fejét mindegyik egyszerre.

- Akkor jó - bólintott Sasuke, majd ezzel le is zárták a beszélgetést, mert köszönés nélkül máris továbbállt, a sziklákhoz ment, a tengerparthoz, ahol leült, és úgy figyelte némán a tájat.

Nem változott meg, szó sincs róla. A céljai és személyisége ugyan az, csupán a lelke lett könnyebb. Elméje kitisztult, végre nem kavarognak a gondolatai, és sokkal nyugodtabb. Most, hogy végre minden tisztázódott, már nem érez gyűlöletet az egész emberiség iránt, csupán három embert akar minél előbb a föld alatt látni, még, ha az az életébe is kerül: A három konohai tanácstagot, akik mindennek a hátterében álltak. Mit érdekelte őt már a többi Konohai ember, neki csak az a három kellett, és felesküdött a bátyja emlékére, hogy saját kezűleg végez majd mindegyikükkel, ha eljön a bosszú napja.

- Büszke leszel rám, Nii-san! - emelte a tekintetét az égre, amiben hevesen lobogott az elszántság lángja.

Vélemények