Prológus - Ragaszkodás

Minden nap olyan, mintha egy álomba élnék. Reggelente Sasukéval kelek, esténként Sasukéval fekszek. Mintha nyitott szemmel, ébren álmodnék. És ez így megy egy éve. Ennél tökéletesebb már nem lehetne. Életem legboldogabb időszakát élem, mindent megkaptam, amit akartam. És Leenek is összejött. Ez csak még jobban tetézi a dolgokat. Miatta se kell aggódnom.

 Minden olyan jó, és szép, azt se bánnám, ha most meghalnék. Minden az enyém, amire valaha vágytam. Igyekszek minden napot úgy élni, mintha az utolsó lenne. Teljesen ki akarom élvezni, az örömöm annyira határtalan, hogy nem tudom egyszerre befogadni. A lelkem és a szívem egyaránt egyre csak dagad, és dagad… de néha elfog a nyugtalanság. Elvégre mi történik a lufival, ha túl fújják? Óhatatlan, menthetetlen, biztos, hogy kidurran.

 Félek.

Mi van, ha megsértettem valami íratlan szabályt, hogy ilyen pofátlanul boldog vagyok? Hogy ennyire elbillent a mérleg? Mi van, ha… ilyen mértékű veszteség és fájdalom fogja ezt követni?

Boldogságom túl törékeny… De mindennél többet ér.

Habár veszettül lángolok, és őrjítően szikráznak értem is, nem merem a mondat második felét tényként kijelenteni: én, Neji Hyuuga beleestem Sasuke Uchichába, és viszonozásra talált eddig elfojtott szenvedélyem! Holnap este lesz egy éve, hogy kezdődött, közel három hónapja Sasuke nálam lakik.

Egy év…

 Egy másik viszonyban már azt mondanám; ez szilárd, biztos hátteret, komoly vonzalmat, és erős érzelmeket jelent. Nálunk nem. Ahogy telik az idő, egyre jobban

jelentkeznek a súrlódások. Folyton ellentétekbe ütközünk, teljesen különbözünk, nincs közös témánk (pár dolgot kivéve); olyan, mintha én nem a másik felemet, hanem az ellentétemet találtam volna meg. Nem értjük meg egymást, amikor beszélünk. De ha nem kell szavakat használni, akkor tökéletesen kiegészítjük, hibátlanul megértjük egymást. Ilyen téren már összecsiszolódtunk, tudjuk, mi a jó a másiknak, tudjuk, mit kell megérinteni, hogy a másik teste remegésbe törjön ki a vágytól. És - szó, ami szó - az időnk nagy részében csak szeretkezünk. Végül is, miért ne tennénk? Fiatalok vagyunk, ráadásul férfiak, arról nem is beszélve, hogy így le tudunk nyugodni, utána könnyebb odafigyelni a másikra.

Ettől függetlenül haldoklik a kapcsolatunk. Próbálok az apróbb repedéseken átsiklani, mégis úgy érzem, minél jobban küzdök kettőnkért, minél jobban igyekszek egybe tartani, annál hamarabb omlik porrá minden. Megragadom két kézzel, segítő szándékkal, mégis kifolyik az ujjaim közül. Együtt ássuk meg kapcsolatunk sírját, a peremen egyensúlyozik, bármelyik pillanatban átbillenhet a súlypontja, és megállíthatatlanul zuhan… Nem tehetek mást, minthogy aggódva, szomorúan figyelem. Már megtanultam, ha utána kapok, én magam lököm le.

 Nagyon érzékeny, pár szóval le lehet rombolni, amit eddig felépítettünk. Így szerintem érthető, ha rejtegetem, és óvom mindentől, főleg a külvilágtól. Legszívesebben világgá kürtölném, hogy mennyire boldog vagyok még így is, feszíti a torkomat, dagasztja a mellkasomat - megkaptam Sasukét! – mégse mondom ki. Nevetséges, de igazából attól tartok, hogy valaki a képembe köpi a keserű igazságot: az egész csak álom.

„- Már megbocsáss, de hogy a fenébe lehetne a tiéd Sasuke?”

Majd minden számomra fontos széttörik, én meg ott térdelek fölötte, és a szilánkait dédelgetem. Nem baj, hogy megvágja az ujjam, és összevérezi a világomat, mindenen rajtahagyja a nyomát, attól én még ugyanúgy szeretem. Hiába fáj, kell nekem. Nem lehetek teljes nélküle.

  Pajzsot tartunk a világ felé, nem engedünk belátást a kapcsolatunkba, foggal-körömmel takarjuk az igazságot… de így lassan, szinte észrevétlenül fut zátonyra kapcsolatunk. Egyre jobban elszigetelődünk a másiktól, emeljük a falat a világ felé, ezzel együtt… kettőnk közé is. Ami megvéd minket a többiektől, ugyanúgy szétválaszt egymástól is. Együtt rontottuk el, és együtt süllyedünk abba a mocsárba, amit teremtettünk. Mégis… sose voltam ilyen boldog, mint most. A lelkem sose szárnyalt még ilyen magasan, a szívemet sose dobogtatták meg még ennyire.

Soha sem ismertem azt a melegséget, amit csak Sasuke tud adni. Nem ismertem azt a kötődést, ami életeket láncol össze, vagy világokat dönt romba. Nem ültem késő éjszaka, és gyönyörködtem a mellettem fekvőbe. Nem változott gyorsan a hangulatom, nem váltam tündöklően boldoggá egy apró, nekem szóló mosoly felett, de nem estem mély, csendes csalódottságba, ha egy élettelen szempárba néztem. Nem fogtam valakinek a kezét csak azért, mert jól esett hozzáérni - talán nekem jobban, mint neki - és éreztem; nem akarom többé elengedni, soha! Nem éreztem, hogy a szívem millió darabra törik, amikor kimegy az ajtómon, engem hátrahagyva. Nem estem kétségbe, ha megláttam egy picike karcolást, és nem akartam rögtön orvost hívni. Nem ismertem az érzést, milyen a szívemnek a testemen kívül járnia.

Nem hittem, hogy egy ember képes ennyire a markába tartani. Hogy ennyire kiszolgáltatott leszek. De… örömöt lelek abban, hogy védtelen vagyok. Tudom, mire vállalkoztam, amikor Sasukét választottam társamul. Tudom, ebből a kapcsolatból számomra lehetetlen jól kijönni. Nem vagyunk egy szinten… sose voltunk. És akárhogy is próbálom, tudom, sosem leszek képes elérni őt.

I. - Menedék

Ez túl sok. Inkább elmegyek. A pokolba is, Sasuke! Már megint nyertél, és nekem nem maradt más csak a tömény vágy.

 - A szokásosat! - Nem csak a vágy tömény, ami maradt, hanem az italom is. Szégyen. Huszonegy évesen egy kocsmába töltöm minden estémet.

 Ennek is te vagy az oka! Gyűlöllek! - Lemondóan sóhajtok egyet. Akárhogy is áltatom magam; soha sem leszel nekem egy a sok közül. Nem tudok közönyösen érezni irántad.

Olyan, mintha lyukat égetnének a hátamba; figyelnek. Az alkohol eléggé eltompította érzékeimet, szóval valószínűleg szemmel vagyok tartva már egy ideje. Hátrafordulok, és egy zöld szivárványhártyával fedett íriszekre meredek.  Leplezetlenül bámulom. Olyan ismerős valahonnan… Nézem zenére vonagló formás testét. Aztán egyszer csak beugrik. Hát persze! Sakura, az a kis rózsaszín liba, aki Tsunade tanítványa, de ami ennél is fontosabb: folyton Sasuke után koslat!

Ó, szóval szeretnél egy menetre?!  Amint látom te is elég alkoholt ittál, hogy reggel ne emlékezz semmire. - Buján rám mosolyog. Odamegyek hozzá, majd a fülébe suttogom (közben ügyelek rá, hogy a szám miközben beszélek folyton érintkezzen a bőrével):

 - Kellenék egy menetre, mi? Gyere... - sóhajtom fülébe, megharapom, majd belenyalok.

Finoman húzni kezdem a WC felé.

Megbánod még, hogy neked is Sasuke kell. Mondjuk, te régebb óta rajongsz érte. - Hirtelen elönt az együttérzés.

Egy cipőben járunk… De neki akkor is sokkal több esélye van Sasukénál! - Szégyenszemre elönt a féltékenység. Eddig tartott kedvességem azzal az üres fejű kurvával. Keményen megragadom vállát, és térdre kényszerítem. Homályos szemeit nagyra tárja, és tiltakozásra nyitott száját betömöm férfiasságommal.

Haahhhh. Ez hiányzott. Ez a forróság a büszkeségem körül - hunyom le a látó szervem.

Csukott szemhéjaimon keresztül Sasukét látom, és elborítanak az indulatok. Lefogom a fejét, és elkezdem keményen szájba baszni. A tudatom egy józan fele vadul kiáltozik, hogy ő nem Sasuke, nyisd ki a szemed, majd akkor meglátod! Hallgatok rá.

Basszus! Tényleg nem Sasuke. Francba! - nézek le a kis ribancra a derekamnál. De egyáltalán nem bánta előbbi eldurvulásomat, sőt máris kényeztetni kezd nyelvével. Észbontóan ügyes nyelve van. Mondom, hogy kis kurva.

Uram atyám! Ő aztán tényleg nem tehet róla, hogy nem Sasuke, miért rajta töltöm ki az érzéseimet? Bár annyira nem zavar, hogy az előbb kezdett eldurvulni a helyzet. Nem! Nem viselkedhetek úgy, mint egy féltékeny kis fruska! Gyerekes vagyok! - Azzal kiveszem ágyékom a szájából, nyomok egy vigasztaló csókot a feje búbjára, rendbe szedem magam, és elmegyek.

Be kéne iratkozni egy elvonókúrára... Bár nem valószínű, hogy indítanak reménytelen szerelmeseknek is tanfolyamot... - A lábaim automatikusan visznek a „menedékemhez”.

Megállok egy jellegtelen háznál. Mondhatni tucat háznál, mert semmi különleges nincs bennük, s rengeteg van Konohában. De csak a többi Konohainak tucat ház. Nekem a feledésem helye. Biztonságot nyújt, és ide mindig jöhetek, ha fáj. Szóval mostanában elég gyakran. Nagy sóhajtás kíséretében bekopogok.

 - Neji! Gyere beljebb! Épp fürödni indulok, ígérem, gyors leszek, addig ülj csak le a kanapéra. Van egy csomó újságom, biztos találsz olyat, ami téged is érdekel... - Nem hagyom végig mondani, egy csókkal elhallgatatom. Nyelvem becsúszik nyitott ajkai közt. Közben egyik kezemmel a hajába túrok, a másikkal pedig szorosan átölelem derekát. Tenyerei

mellkasomra csúsznak, eltol magától.

 - Lee...- Nem tudom mit látott a szememben, de újra közel enged magához. Szorosan ölelem, és hajába temetem arcom.

 - De most ne legyél olyan durva, mint múltkor. Lábra se tudtam állni utána. Ma még zuhanyozni is akarok, nem beszélve arról, hogy holnap küldetésre megyek, szóval szeretném kipihenni magamat, és sokat aludni este. - Hát, nincs mit szépíteni rajta. A múltkor tényleg nagyon nyers voltam, de akkor a szokásosnál is sokkal rosszabb hangulatba kerültem, ugyanis véletlenül összeért a kezünk, így mindegyik érzésem jóval intenzívebb volt, mint általában. De minél magasabbra repülsz a hintával, annál nagyobbat esel, ha lezuhansz róla, nem? Nem mintha én hintáznék, de azért szerintem érthető hasonlat. Mert én pontosan így élem az életem. Egyszer fönn - egyszer lenn.

 - Gyengéd leszek. Megígérem. - Finoman fogaim közé veszem alsó ajkát, és kicsit meghúzom. Lee veszi az adást, kinyitja száját, hogy belévezessem nyelvemet. Végig simítok a fogain először kívül, aztán belül, a szájpadlásán, majd oldalán, de félbeszakít.  Kezei közé szorítja fejemet, és vadul csókolni kezd úgy, hogy még levegőt sem tudok venni.

Nocsak, ennyire beindultál? Most voltam veled a leggyengédebb, és te ettől gerjedsz be?

Ó, akkor félreismertelek. Mindig is Lee volt a romantikusabb alkat, de hogy ennyire? Akkor az eddigi együttléteinket csak én élveztem? - Próbálok küzdeni feltörő bűntudatommal, de most ajkai közt se lelek megnyugvást. - Miért? Miért bántottam már Lee-t is? Ő az egyedüli, aki törődik még velem. De megmutatom, hogy én is tudok olyan nagylelkű lenni, mint ő. Most az ő örömeit fogom előtérbe helyezni.

 - Tudod mit? Menjünk fürdeni! - Felfelé görbülő ajkakkal tolom el magamtól.

 - Neji - kezd bele, de én már viszem is a fürdőbe. Nem bírom ki, hogy legalább egy kicsit ne kínozzam. Úgy édesebb lesz majd a kéj... Amint beérünk, a fürdőszobába egyből elkezdem kihámozni kimonójából, majd óvatosan megszívom nyakát; nehogy nyomot hagyjon. Közben végigsimítok a sok edzéstől izmos mellkasán. Hallom, ahogy halkan zihálni kezd, és hátulról szorosan átölelem vékony derekát. Nyelvem fentről lefelé végigszánkázik fülkagylója ívén. Bekapom fülcimpáját, majd szopogatni kezdem.

 - Neji, nem vicces. Hagyd abba, vagy pedig csináld rendesen.

Úgy tűnik, be kell fognom a száját valamivel... - Erre a gondolatra hangosan felkacagok.

 - Neji…- kezd bele, de megfogom az állát, magam felé fordítom, és egy csókkal elhallgatatom. Nyelvem vad táncra invitálom az övét.  Kezem megint végigsiklik mellkasán, csakhogy most nem áll meg, hanem lecsúszik hasára. De ott már megáll. Elszakítom számat az övétől, mindkét karom levezetem dereka két oldalára. Elé megyek, közben két kezemet is viszem magammal, egy pillanatra se veszem le róla. Így helyet cserélnek, miután körbesimította derekát. Erősen össze kell szorítanom fogaimat a fedetlen bőrt látva. Arra nem gondoltam, hogy amikor Lee-t „kínzom”, az nekem is kínzás lesz. Nincs időm gondolkozni, mert most ő kezdeményez. Tenyerei közé veszi arcom, és vadul megcsókol. Nyelvével körözni kezd az enyém körül, és átédesgeti magához. Hiába Lee született uke.

Vajon Sasuke is az? Ne, ne gondolj rá! Lee, Lee, Lee... - kántálom magamban.

 - Lee, nem akarlak félbeszakítani, de ideje lenni fürdeni - hámozom le róla a számat. Jót nevetek homályos szemeibe nézve, és megnyitom a csapot.

 - Lee ne nézz rám így, mert itt helyben leteperlek.

 - Neji… nem mondod, hogy fürdeni akarsz! Pont most?

 - Nézd Lee, te akartál fürdeni - vonom meg a vállam.

 - De - kezd bele kétségbeesetten. Hirtelen előtte termek, és a szájába suttogom:

 - Shhh. Később mindent megkapsz, amit akarsz, de előbb gyorsan lefürdünk.

 - Ünk? Te is fürdesz? Velem? Neji akkor én nem bírom ki. Te hogy bírod? Ha te kibírod, akkor én is. Nem vagyok gyengébb nálad...

 -  Hát én nem bírom ki. Te, hogy állsz vele? Mert, ha rajtam múlik, akkor nem érünk be időbe a hálóba - mosolyodok el perverzen. Hallom, ahogy hangosan nyel egyet, és pirosló fejét lehajtja. Megint jót nevetek.

 - Olyan aranyos vagy így, Lee - hajolok hozzá egyre közelebb, végig a szemébe nézve. - Lee... - suttogom nevét, mint egy litániát. Finoman összeérintem szánkat, közben mindkét kezemmel szorosan átölelem derekát. Szinte magamba préselem. Szükségem van rá.

Nem tudom, hogy kerültünk bele a kádba. Pedig kétségtelenül ott vagyunk.  És… Nem csinálunk semmi izgalmasat!

Nem baj, majd én gondoskodok róla, hogy legyen izgalom. Pervez mosolyra húzom a szám.

 - Neji - kezd bele ijedtem Lee, abbahagyva tisztálkodását. - Nekem holnap küldetésre kell mennem.

 - És ezt csak most mondod? Akkor húzzunk bele, hogy maradjon időd aludni is! - Majd rávetem magam. A kád hátuljának a falába passzírozom. Vadul marcangolom ajkait, csak Lee fájdalmas nyögése térít észhez. Egyből megszelídülök. Fogaim helyét ajkaim vették át. Lágyan végighúzom szám az övén. Most én veszem kezeim közé arcát, hogy mélyen a szemébe nézek. Remélem, érti bocsánatkérésem. Gyengéden karjaimba veszem, és a hálószobába cipelem. Óvatosan lefektetem a futonra, és gyönyörködök benne. Vizes testében, vágytól izzó, homályos szemeiben, homlokára tapadt hajában. Akaratlanul is elkezdem Sasukét keresni benne. Megpróbálom belelátni. Sikerült. Már Sasukét látom, izmos, de mégis karcsú testével, arcára tapadt hajával, izzó, homályos tekintetével, fel-lesüllyedő tökéletes, fehér mellkasával, kockás hasával, szétnyitott lábakkal, csak rám várva... A látvány olyan szép, hogy nemcsak a szívem, de ágyékom is belesajdult.

 - Neji... - szólal meg Lee, ezzel elfúlva vágyképemet. - Ne nézz így! - Egy párnába temeti piros arcát. Érzem, hogy szám vége felfelé kunkorodik. Nem gúnyosan, csak kedvesen. Fejéhez hajolok, és egy puszit nyomok nedves tincseire. Ezt követi tarkója, majd gerince vonalát halmozom el apró csókokkal.

 - Hah - hallom, ahogy felsóhajt, és ellazul. Kihasználva lazaságát egyből belétolom középsőujjamat. Megakad a légzése. Erre nem számított. Általában mielőtt tágítani kezdem, az ujjaimat először a szájába teszem nyálazásért. Megfordítom, mire mindketten fölnyögünk. Én, mert mikor megmozdítom, összepréselődik ujjam körül a tér. Ő pedig, mert... hadd ne részletezzem. Ezután még kettővel toldom meg. Egyszerre. Most már levegő után kapkod. Ráhajolok mellkasára, és hogy eltereljem gondolataimat az ujjaimat körülvevő forróságról, rálehelek bimbójára. Bekapom, szopogatom, és nagyon finoman megharapom.

Ez nem elég! Ezért óvatosan harapdálni kezdem. Imádok harapni. Nagyszerű érzés, ha a fogaid közé veszel akármit. Főleg amikor a fogad győz, és áthatol valamin, ami utána atomjaira esik szét, hogy téged szolgáljon. Beléd épül. Több leszel általa. Nemcsak a kilóra értem. Mindenegyes falattal tovább élsz. Kivéve, ha túlzásba viszed. De hát nem megmondták, hogy jóból is megárt a sok?

 - Mhiérth állhtálh mehg? - nyöszörgi.

 - Bocsánat - és máris vele kezdek foglalkozni. Még nem érzem elég tágnak, ezért inkább a nyakára terelem figyelmem. A másik kezem ujjaival az oldalát kezdem simogatni. Az állcsontjától lefelé végigkarcolom fogaimmal nyakát. Utána végigpuszilom. Lee felkarjaimra teszi a kezét, és görcsösen szorítja. Ujja percei húsomba vágnak.

 - Neh mh bíromh máhr tohváhhbb. Csináljh vahlahhhmith! - lihegi. Sőt nyöszörgi.

 - Ne hidd, hogy nekem könnyebb, de nem akarok neked fájdalmat okozni. Még egy kicsit bírd ki. - suttogom utolsó mondatom fülébe. Végén - hiszed vagy nem - Lee felnyüszít.

 - Shhh - nyugtatom, és közben puszilgatom száját. - Ha kellőképpen ellazulsz - már érzem, hogy nem szorítja annyira karom - egyből beléd hatolok, és mozogni kezdek, először lassan, majd fokozatosan gyorsulok, pont, ahogy szereted, majd megragadom f....

 - Már ellazultam - szakít félbe. Megint megnevettet.

Cuki. Ennyire vársz rám? Hát, akkor nem akarlak megvárakoztatni...

Végre beléhatolok. Nem kezdek egyből mozgásba, mint ahogy mondtam. Várok egy kicsit, hadd szokja. Azért nem mindegy, hogy az ember ujjai vagy férfiassága van benne. Egyik félnek sem. Kérdőn nézek rá, mire bólint. Lassan mozogni kezdek. Nyögéseink betöltik a szobát.

Keresd azt a pontot, amitől sikoltozik. Minden lökésemmel máshova célzok. És... megvan. Lee kéjesen felsikít. Utána csak oda lökök.

Jaj, Istenem, olyan jó! Szeretek benne lenni. Meg is mondom neki:

 - Jó benned lenni - bár szerintem nem hallotta, vagy ha mégis, akkor biztos nem fogta föl. Most csak a kéj hajszolására tud figyelni. Rásegítek. Azzal megragadom büszkeségét, és húzogatni kezdem rajta a bőrt.

 - Gai-sensei - sikoltja az orgazmus pillanatában.

 - Sasuke - sóhajtom magamban. Előredőlök Lee mellkasára, hogy megpusziljam szíve helyét. Ráhajtom a fejem, és hallgatom szíve lüktetését. Csak hallgatom. Pedig nem nekem kéne. Nem értem húzódik újra és újra össze, nem miattam (na, jó speciel miattam, de nem úgy) kezd vad vágtába, nem értem szorul össze az aggodalomtól, nem miattam „dolgozik”; nem értem pumpálja tele a testét az éltető vérrel, hogy még sokáig legyen az enyém.

Felnézek, és fáradtan rámosolygok. Visszahelyezem fejemet a mellkasára, és amíg el nem alszom, hallgatom a fejleményeket Gai-sensei, és közötte. Beismerem, féltékeny vagyok.

Nem tudom pontosan meghatározni a kapcsolatomat Lee-vel. Egy csónakban evezünk (értsd: mindketten másra vágyunk, de a kielégülést mindig egymásnál találjuk meg.) Mikor együtt vagyunk, mást képzelünk oda. Soha nem mondjuk ki egymás nevét szex közben. Ajkunkon másnak a nevével érjük el a beteljesülést. Más után sóvárgunk, de csak egymást érjük el. De túloznék, ha azt mondanám, hogy Lee csak ágymelegítő. Mert nem az. Igaz, nem érzek szenvedélyt, ha ránézek. Csak hálát. Mert befogadott. Mindig mellettem van, ha szükségem van rá. És szeretetet. Természetesen ez az érzés nem olyan, mint ami Sasuke-hoz köt. Ha olyan lenne, akkor Lee kellene nekem, nem pedig Sasuke. Ez közel sem olyan intenzív. Nem vad, és nem nyers. Sasukénál visszamegyek ősemberbe, nincs más, csak az ösztönök, és a lecsupaszított vágy.  Akkor zsigerből működök. Pont, mint egy vadállat. Nincsenek gondolatok, csak tomboló ösztönök. Lee-nél más a helyzet. Ott meg tudom őrizni emberi mivoltomat. Ez nyugodt és harmonikus. Ő az én élő otthonom. A lelki békém. Lee… Lee az én menedékem.

Vélemények     Következő--->