Elmélázva kavargatom az orrom előtt lévő csésze tartalmát, lapos oldalpillantásokkal méregetve őt. Amióta beléptünk ide, egy mukkot sem szólt. Idegesít. Frusztrál. A falra mászom tőle!

Hm…

Mi lenne, hogyha…

Lábammal az asztal alatt megkeresem az övét és finoman belerúgok. Ismerve reflexeit, a sikeres akció után nyomban visszavonulót fújok, és csak várom a reakciót. Semmi. Egy arcizma sem rezdül!

Kibírhatatlan!

Betonképű.

Újra megbököm lábfejemmel, ezúttal erősebben. Le se szarja, teljes lelki nyugalommal kortyolja teáját.

Hát én ebbe belepusztulok!

 - Oi… - morgok rá csészém pereme fölül. Semmi válasz. Anyád. - Oi! - ismétlem meg hangosabban.

 - Mi az? - néz rám egykedvűen.

 - Beszélj.

 Felvonja egyik szemöldökét: - Parancsolsz?

 - Megőrülök ettől, hm! - fakadok ki. - Miért kell neked állandóan élő hullát játszanod?! Beszélj! Most! Akármit!

 - Élő hulla? - ismétli megfontoltan. - Átgondolhatnád magadban a szavaidat, mielőtt kimondod őket, Deidara.

 - Ne ezen legyél már kiakadva! - toporzékolok. Aztán legyintek: - Mindegy, hm. Akadj ki ezen, csak társalogj végre!

 - Minek?

 - Talán azért, mert egy pár vagyunk?! - füstölgök inzultáltan.

Hirtelen új gondolat furakszik be agyamba: nem vagyok én túl házsártos? Lehet, hogy ettől a folyamatos uke-szereptől túlontúl ellányosodtam?! Hmm… azonnal át kell gondolnom az életemet… ez így nem járja… ha így folytatom, jövőre köténykét kapok tőle karácsonyra…

Azt próbálja meg, visszakézből megfojtom vele!

Aztán nekrofil leszek.

Hmm… inkább ne vegyen semmit.

Egy pillanat… vett valaha?!

A faszt.

Spúr…

 - Hogy mik vagyunk? - vonja fel közben másik szemöldökét is.

 - Ne játszd a hülyét, tudod te azt - morgom sötéten. - Egy háztartásban vagyunk, egy ágyban alszunk, együtt kefélünk, na persze egymással, nem csak egyszerre, hmm. Együtt vagyunk. Pár.

 - A fogalommal tisztában vagyok, szándékos vulgaritásod már kevésbé tetszik. Nem egyszer kértelek, hogy beszélj kulturáltabban. Idegesít.

Na jó. Ő kap tőlem köténykét.

Vajon nagyon megverne érte?

Maximum megint a pulthoz kötözöm. A köténykében.

Hehe…

 - Amúgy nem pont te voltál az, aki épp csak a minap könyörgött több szabadságért? Mert, idézem: „Nem bírom a túlzott kötöttséget.” Akkor miről is beszélünk?

 - Hirtelen csúszott ki a számon, hmm. Hirtelen felindulásból. Rossz volt a hangulatom.

 - Oh. Csak nem menstruáltál?

 - Mibajodvan?! - csattanok fel, ingerültségemet a szerencsétlen kiskanálon vezetve le. Az elgörbített, majd csomóra kötött fémdarabot aztán az asztalra lököm, és újat kérek. A megboldogultat csöppnyi lelkiismeret furdalással engedem el végső útjára.

Mindeközben lehiggadok. Végül is, én akartam, hogy beszéljen. Nesze neked.

Inkább kihűlő félben lévő teámra koncentrálok. Az új kanállal megkavargatom, majd számhoz emelem a csészét és kortyolok tartalmából. Mikor aztán vissza akarom helyezni a csészét az alátétre, egy fúriát megszégyenítő dühvel állapítom meg, hogy az a rohadt kanál már megint becsúszott a közepére! Nem igaz, mindegyik ezt játssza?! Most megint kezdhetem el rendezgetni!

És nem igaz, már megint becsúszik!

AAAAARGH!!!!

 - Rohadt kanál! - adok immáron hangot is felháborodásomnak. - Anyád. Na várj csak, majd mindjárt felduglak az ukém seggébe, aztán pisloghatsz!

Szomszédom rám tekint a jelzőre, megköszörüli a torkát és csak ennyit szól:

 - Egy… Nem vagyok az ukéd, szóval NEM dugod fel a seggembe.

  Kettő… A kanalaknak nincs szemük.

 - Akkor majd rajzolok neki! - replikázok.

 - Szerencsétlen - vonja le következtetését rólam szánakozva.

 - Mondja ezt a vaksi, hmm - morgom vissza. Közben lelököm az asztalra a kanalat. Ez miért nem jutott előbb eszembe?

Újabb hosszú, csendes percek következnek, de most már nem érdekel. Nekem is pont ezt a kukát kellett választanom… ennyi erővel egy agyagbabát is magammal hozhattam volna. Annak legalább tudok mosolygós szájat rajzolni az arcára, hmm. Ő is mennyivel barátságosabb lenne úgy. Ch…

Hirtelen aztán felcsillan a szeme és mégis megszólal: - Nem is vagyunk egy háztartásban.

 - Fáziskésés? - emelem rá a tekintetem érdeklődve.

 - Csak gondoltam megjegyzem.

 - Na ja. De azért ágymelegítőnek jó vagyok, mi?

 - Abszolút.

 - Megnyugtató, hmm.

Nincs nekem már kedvem veszekedni… belefáradtam.

De attól még meg akarom leckéztetni őt a frigidségéért. Tudom is, hogyan…

Lopva körbepillantok a teaházban, s megelégedve konstatálom, hogy senki sincs a közelünkben. Megeresztek egy fölöttébb sejtelmes mosolyt és észrevétlenül lecsúszom az asztal alá.

 - Ugye nem most akarsz bújócskázni? - hallom magam fölül.

 - Miért is ne? - hagyom rá, miközben elé mászom és felbukkanok combjai között.

 - Ez esetben akkor megvagy - néz le rám unottan. - Tudod ennek az a lényege, hogy én kereslek meg téged.

 - Miért, megkerestél volna? - nézek fel rá vigyorogva.

 - Azt egy szóval sem állítottam.

 - Akkor meg ne panaszkodj.

 - Ugye azért nem sértődsz meg, hogyha én nem bújok el neked?

 - Nem - biztosítom. - Másra vágyom…

 - A combjaim között?

 - Hol máshol?

 - Bárhol máshol. Ez itt egy nyilvános hely - emlékeztet.

 - Pedig én eddig azt hittem, privát - könyökölök bal combjára.

 Lesöpri karomat magáról: - Nagyon elmés.

 - Azt sem tudod mit akarok, hmm!

 - Sok dolgot nem akarhatsz a combjaim között.

 - Briliáns megfigyelő vagy.

 - Újat ezzel most nem mondtál.

 - Fogjam be?

 - Örülnék.

 - Oké.

Azzal előrehajolok, és mivel tudom, hogy úgysem hagyná, ha most nekiállnék kihámozni őt a nadrágjából, úgy ahogy van, egy az egyben rácuppanok ágyékára. Kabátja alá fúrva orromat, a nadrágon keresztül veszem számba puha tagját, meleg nyálam pillanatok alatt átáztatja a szövetet.

 - Mi a…? - hallom felháborodott hangját, de mielőtt még hátralökhetné székét, hogy felpattanjon, mindkét kezemmel megragadom a berendezés lábait.

 - Mmmpfhhhmm…!! - próbálom meg teli szájjal elcsitítani.

 - Menj a francba Deidara a…ahhh…

Nagyot szívok férfiasságán, mely, akár akarja, akár nem, látványos merevedésnek indul. Mindeközben ő hajamba markol, megszorítja.

 - Kinyírlak… - zihál fölöttem.

Már ha tudsz, feleselek gondolatban, miközben nyelvemmel megkeresem makkját, és ingerelni kezdem. Fogaim közé veszem, és mivel a nadrág most óvja, ráharapok. Csak azért, hogy ne forduljon ki állandóan a számból. Nem azért, mert leckéztetem. Dehogy is.

Megdöntöm fejem, így merevedése szám belső oldalához dörzsölődik. Halk, cuppogó hangok hagyják el ajkaimat, ahogy a ronggyá ázott szöveten keresztül szopogatom antiszociális társam tagját, hajam arcomba hullik. Lassan kezd zavarni ez a nadrág… a sajátom is, de legfőképp az övé.

Egyik kezemmel elengedem a szék lábát, s beletúrok a ruhadarabba. Elégedett mosollyal kapom elő az eddig kényeztetett hímtagot, illata rögtön orromba kúszik. Érzem, fejem hirtelen eltűnik a terítő alatt, ahogy a kéjléc tulajdonosa lejjebb csúszik a széken, s combjait széttárva bíztat a folytatásra. Hogy megadta magát… remélem nem várja el, hogy minden veszekedésünket így vágjam félbe.

Mondjuk, ezért a beszívott fejért, amit vág, megéri.

Másik kezemet is szabaddá teszem, s saját nadrágomba kotorva kezdem el simogatni magam, míg visszaveszem számba párom - már csak azért is! - merevedését. Fejemet ütemes ritmusban kezdem el mozgatni, összeszorított ajkaimmal húzogatva a bőrt rajta. Nyelvem hegyével makkja alatt dörzsölöm, halkan szuszogok mellé. Közben lentebb diszkrét kiverésbe kezdek, ami igencsak nehezen megy az akadályozó ruhadaraboktól. De most lusta vagyok még ezért is leállni, úgyhogy…

 - Uram… óhajt még valamit?

…inkább eltűröm a csöppnyi kellemetleghoppfffhwtfroflargh…

Megmerevedek. Ezúttal nem lent, hanem fent.

 - Nehm… köszönöm. Khm. Most mindenem megvan.

 - Rendben. Amúgy… elnézést… de az előbb nem ketten voltak?

Elvörösödik a fejem. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sikítsak vagy röhögjek. Inkább csak nyelek egy nagyot, szenvedőm tagját összeszorítja nyelőcsövem. Felnyüszít.

 - Jól érzi magát? - kekeckedik tovább a pincér fentebb. - Olyan… piros a feje. És zihál. Lázas?

 - Jelenleg? - kérdez vissza a szólított lányos zavarában.

 - Nem is tegnap. Hívjak orvost?

 - Megoldom. Tényleg. Nincs szükség… orvosra. Köszönöm.

 - Maga tudja.

A felszolgáló elvonul. Végre. Gejzírként tör fel belőlem a vihogás.

 - Barom - sziszeg le a terítő alá.

 - Jelenleg? - kötöm az ebet a karóhoz.

 - Ezért még…

Nem hagyom, hogy befejezze. Mielőtt még újfent nekiállna szitkozódni, visszakapom makkját ajkaim közé és tovább folytatom kényeztetését. Ezúttal kezemmel is beszállok a melóba, magamon játszó kézfejem ritmusát felvéve. Szájüregemet lassanként halk sóhajok, nyögések hagyják el. El tudom képzelni, hogyan nézhet ki felülről… mintha az asztal kéjelegne, hatalmas dózisnyi tesztoszterontól átitatva.

Képtelen vagyok megállni röhögés nélkül, ami rövid úton vad fuldokláshoz vezet.

 - Mit… művelsz??

 - Fojtogatom magam a farkaddal, hmm - köhögi az asztal.

 - Szerencsétlen.

 - Neked csak ülnöd kell, mit rinyálsz?!

 - Halkabban!

 - Akkor se rinyálj… - morogja a berendezés inzultáltan. És tovább folytatja a nyögdösést.

Nyelvem hegyét nyílásába fúrom, s finoman szívogatom, miközben fogaimmal makkja alatt harapdálom. Ujjaimmal levándorlok heréihez, majd nyílását kezdem el izgatni. Hajaj, de régen is volt már, hogy akkor egyszer hagyta, hogy megdugjam…

Az emlékek hatására vad gyönyörhullám hasít altestembe, s majdnem elélvezek. Kidülledt szemekkel fogom vissza magam, ugyanis az utolsó másodpercben jut eszembe, hogy nincs hova élveznem. A nadrágomon kívül. Nincs az az isten!

Zsepi… szalvéta… vagy valami…

Elengedem kínzottam tagját, s kinyúlva, vakon kezdek el tapogatni, keresgélni az asztalon. Alátét, csésze, kanál, cukortartó, párom - ^^ - bal kisujja… ahh, megvan!

Diadalittas szemforgatással nyúlom be a gondosan összehajtogatott szalvétát, s most már nincs akadálya orgazmusomnak. Önfeledten kezdem el újra húzogatni a bőrt merevedésemen, a számban lévőről teljesen meg is feledkezve. Még egy kicsit… na még egy kicsit…

Elégedetten, teli torokból nyögök fel, ahogyan végre elérnek kielégülésem borzongató hullámai. Tagom kezemben lüktetve ontja magomat a szalvétába, szemem is belekönnyezik. Felszabadult sóhajokkal masszírozgatom magam tovább, miközben igyekszem visszakaparintani lélekjelenlétem. A használt szalvétát, jobb híján arrébbdobom. Majd megtalálja valaki…

Kiszuszogom magam, s végre ismét figyelmet fordítok párom elélveztetésére. Visszafonom ujjaim merevedésére, s fejemmel újfent mozgásba kezdek. Nyelvemmel erőteljesen dörzsölöm, szívom, s masszírozom, egész szám belezsibbad tevékenységembe. Másik kezemnek ujjával közben újra bejáratánál matatok, de most csak amolyan tessék-lássék alapon. Lusta vagyok még meg is ujjazni…

Kézfejemmel úgy ügyeskedek, hogy heréit is tudjam ingerelni, s érzem, hogy remeg combja mellettem. Óhó, ismerem én már ezt a reakciót… fél perce sincs hátra.

Hajamba markol, hallom, ahogy fogát szívja fölöttem. Gondolom próbál nem hangosan üvöltve elélvezni. Legyek görény és szabotáljam?

Nem leszek. Nekem is ciki lenne, hogy amikor felbukkanok az asztal alól, az egész teaház ott áll körülöttünk.

Kezemmel megszorítom tagját, s számból kieresztve kezdem el szélsebesen verni. Beletép tincseimbe, combja már reszket. Na most…

Az utolsó pillanatban szélesre tátom számat, s ő készségesen lövi oda magját. Hallom, ahogy összeszorított ajkakkal nyüszít, s szinte látom magam előtt, ahogy fogaival, könnyeit nyeldesve még tépi is. Szegény.

Hogy én mennyire nem sajnálom…

Még mindig tagját masszírozva nyelem le nedvét, s ajkaimat végignyalva felkommandózok az asztalszint fölé. Körbekémlelek, senki sem néz minket, sehol egy kamera vagy fényképezőgép. Akkor jó.

Visszamászok saját helyemre, s egy fölényes mosollyal ülök le kihűlt székemre. Párom azzal a tipikus, kómás fejjel néz vissza rám, amit annyira imádok. Hehe. Na ugye.

Azért mégsem hazudtolja meg magát: - Ha már vetted a fáradtságot ahhoz, hogy elővedd, vissza is rakhattad volna.

 - Naná, persze. Mindent én csináljak? - felelek lekezelően, s megforgatom fejemet, zsibbadt nyakizmaimat tornázandó. Vissza a teához.

ÉS AZ A KIBASZOTT KISKANÁL MÁR MEGINT BECSÚSZIK AZ ALÁTÉT KÖZEPÉRE!

Vélemények