Csendben könyökölve ülök a fogatban. Sebastian velem szemben foglal helyet, mint általában, és hallgat. Pillái lehunyva nyugszanak, de tudom, hogy nem alszik, és noha a utasításaimat várja, az az átkozott mosoly ott virít ajkain. Idegesít.

 - Parancsol valamit, Fiatal úr? - kérdezi, miközben vörös íriszeit az én kékembe fúrja.

 - Semmit - fordulok el mogorván az ablak felé, és kibámulok az esti tájba, míg ő visszatér eredeti „takarék” pozíciójába.

A Hold már magasan fenn jár, kíváncsi vagyok, hány óra lehet?

Szemem sarkából a komornyikra nézek. Megkérdezhetném, de valahogy nincs kedvem hozzászólni. A Királynő új feladata ma különösen lefárasztott, és félek ingerültségemben még olyat tennék, ami csöppet sem illik rangomhoz. Esetleg megpróbálnám megfojtani, és tekintve, hogy egy démon, nem érne valami sokat, ezen kívül dühöm levezetését is megbánnám később.

Összehúzom szemöldököm, ahogy végigmérem. Még jobban elmosolyodik, és újra rám néz.

 - Úgy látom, valami nagyon aggasztja. Szeretné megosztani velem?

 - Nem.

Mért van az, hogy ő minél vidámabb, én annál dühösebb leszek? Komolyan nagyon fáradt vagyok...

 - Pedig, higgye el, jobban lenne utána - duruzsolja kellemes baritonján, és a homlokomon lévő ér lüktetni kezd.

 - Fogd be - utasítom határozottan, de azért még ráteszem a bélyeget. - Ez parancs.

 - Ahogy óhajtja - csukja vissza szemeit szinte már vidáman, én pedig úgy érzem, most fogok nekirontani.

Direkt szórakozik velem?!

 - ...és ne vigyorogj - meredek még jobban a táj felé, de ez se segít.

Halványan látom, hogy Sebastian arcáról eltűnik a mosoly, és rám néz.

Nem, nem fogok felé fordulni. Annyira se érdekel, mint kutyát a gombolyag. Ő csak egy szolga, és azt köteles tenni, amit én mondok neki, mivel hogy engem szolgál. Az enyém, a tulajdonom, és már nem tehet ellene semmit. Le merem fogadni, hogy voltak sokkal rosszabb „kuncsaftjai” is, szóval most még örülhet magának.

Szemébe nézek, és kezdetét veszi egy számomra roppant szórakoztató játék.

Nem fordulok más fele, egyenesen vérvörös szivárványhártyájával körbevett pupilláiba meredek, majd egy perces csend után elégedetten támasztom meg fejemet jobb tenyeremben, mellyel közben az ablak szélén könyökölök.

Komornyikom mereven állja pillantásom, és esze ágában sincs elfordulni. Mimikájából képtelen vagyok kivenni, mire gondolhat - nem mintha, bármi más árulkodó jelként szolgálna.

A kocsi a köves úton ringatózva megy tovább. A beálló némaságban csak a lovak patájának halk kopogását hallani, és a tücskök ciripelését odakintről, de a széthúzott sötétkék függönyök mögött teljes a csend.

Lassan kezdem unni. Ez a férfi... vajon milyen provokálásra reagálna?

Kezemet szám elé emelem, miközben színpadiasan ásítok egyet, majd töprengeni kezdek. Vele végeztetek el minden piszkos munkát nagyszabású játékaimban, így azok nem is olyan érdekesek sokszor már. Azért is előnyös a Királynővel való kapcsolaton neki, és nekem is. A bűnügyek megoldódnak, becses személyem pedig remekül szórakozik.

És nincsenek határok.

Végigmérem Sebastiant egész testébe, majd újra megállapodom szemeinél, és tovább folytatom magamban monológomat egy új szállal: vajon neki tényleg nem léteznek határok?

Ez hazugság. Igenis vannak. Méghozzá én húzom meg mindegyiket.

Mégis... egyszer már előfordult, hogy azt hittem más teszi meg helyettem.

Mikor V. Edward szellemének voltam kénytelen átadni őt, akkor tényleg úgy viselkedett, mintha már nem az én tulajdonom lenne, és volt egy pár pillanat, amikor el is hittem.

Udvariatlan volt velem, de durván! Nemcsak, hogy nem húzta ki a székem, és várta meg, míg leülök, de még bort se töltött nekem, mikor már a két szőke koccintásra emelte a poharát! Arcátlan!

Felmorranva koppintok egyet térdemen bal kezem mutatóujjával. Cehh.

A legrosszabb az volt, mikor éjjel felkeltem, és hiába szólítottam ösztönösen, nem volt ott...

Mert épp nem engem szolgált.

„- Sebastian... maradj mellettem, amíg el nem alszom.”

Amikor ezt kértem tőle, ugyan ilyen volt a Hold.

Minden nap velem foglalkozik. Reggeltől estig lesi a kívánságaimat, és elég egyet csettintenem, hogy kiskutyaként ott teremjen mellettem. De aznap... eltört a gyűrűm. A mindenem, a családomat jelképező kötelék, a sorsom vezérfonala, hogy ne feledkezzem el arról, mi vár rám a végén. Utálom azt a kis ékszert, hisz nincs egy jó dolog se, ami eszembe juthatna róla. Csak az átok. Mégis annyira ragaszkodom hozzá. Egy jelzés, hogy soha ne feledjem, nem szabad gyengének lennem.

Tönkrement, és én eldobtam... este pedig ösztönből simítottam volna meg, ahogy szoktam, de nem volt ott. Talán azért is hordom mindig magamon, mert félek a veszteségtől. Maga az a mardosó érzés, mint amikor mész fel a lépcsőn éjszaka, azt hiszed, van még egy fok, de a lábad a szilárd talaj helyett a semmire lép, és egy pillanatra átjár a fagyos félelem, hogy a lelked is megdermed tőle.

Gyűlölöm.

Sebastian pedig... elmulasztotta... miután az ujjamra húzta, megfogta a kezem... én pedig éreztem még a kesztyűjén keresztül is, hogy milyen meleg.

Keserű boldogságot adott ugyan, de nagyon jól esett. Nem parancsoltam meg neki, hogy szerezze vissza, mégis megtette. Akkor és ott... úgy éreztem, tényleg  törődik velem.

Kellet az a „szeretet”, még ha nem is közvetlenül.

Így megkértem, hogy maradjon velem. Hiba volt.

„- Nocsak, nocsak. Felfedi nekem a gyenge oldalát?”

Nem volt semmi gúny a hangjában, mégis úgy éreztem, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon.

Mindössze egy illúzió volt az egész langyos áramlat.

A másodperc tört részéig úgy gondoltam, hogy akkor most elküldöm őt melegebb éghajlatra, de...

 „- Ez csak egy egyszerű parancs.”

...mégsem másíthattam meg a magam egy ilyen kis dolog miatt. Még ha csak felszínesség is az a fajta törődés, amire vágyom, és néha megkapom tőle, akkor is kell. Úgy érzem, összeomlanék nélküle. Egyszerűen kell.

„- Ön mellett leszek, bárhol is legyen, a legvégsőkig.”

És újra kedves volt. Meg tudott nyugtatni, és ezt az egy mondatot olyan lágyan ejtette ki, amit apámtól remélni se mertem volna soha. Férfi létére képes ennyire gyengéd lenni.

Mintha két énje lenne. Az egyik a kegyetlen démon, mely érdekből van velem, csupán a lelkemért. A másik egy olyan férfi, aki bármit megtesz, azért, hogy, noha ne is boldognak, de elégedettnek lásson.

Hehh... én mint boldog ember. Mulatságos elképzelni.

Lehunyom fáradó szemeim, és valóban kénytelen vagyok megereszteni erre egy cinikus mosolyt, mely szinte azonnal el is tűnik.

Sebastian az egyetlen. Képes lenne boldoggá tenni, de ott van az a kis tény, hogy egyedül a lelkemért csinál mindent.

Vágytam valakire, akiről tudtam, hogy soha nem hagy el, mindig számíthatok rá, örökké védelmez, és a miatt sem kell félnem, hogy esetleg neki esik valami baja, miközben engem óv. Elpusztíthatatlan. A tökéletese komornyik. Soha nem árul el. Ezért megérte a lelkemet adni.

Az az egyetlen nap pedig, amikor nem volt az enyém... Megalázó. Nem engedelmeskedett, ami még nem is probléma, hanem nem nekem engedelmeskedett. És hogy élvezte, mikor látta rajtam az emiatti feszültséget! De utáltam.

Viszont már vége. Megint csak az enyém, és nem áll szándékomban még egyszer bárki másnak átadni, akár csak pillanatokra is. Hozzám tartozik! Az én kutyám!

Kinyitom szemeim, és megint Sebastian-éba meredek. Ő gyanakodva néz vissza rám. Hehh, végre valami.

 - Az enyém vagy... - suttogom jól hallhatóan, mint a gonosz szerető kedvesének.

Szemei egy pillanatra összeszűkülnek, majd vissza, de az egész olyan hirtelen, hogy egyedül egy apró rángásnak tudhatom be. Sebaj. Ez is több a semminél.

Győzelemtől eltelve vigyorodom el, azonban következő mondata megakadályoz további diszkrét kárörömömben.

 - Tulajdonképp pont fordítva áll a helyzet.

 - He? - emelem rá tekintetem immár teljesen komolyan, noha az érdeklődés árulkodó szikráit magamba fojtom. - Megszegted a parancsom - jegyzem meg ridegen, de nem figyel kijelentésemre.

 - A lelke, Fiatal úr, az enyém. És vajon mi a nagyobb érték? Egy örökké élő démon szolgálatai egy rövid ideig létező embernek, vagy egy emberi lélek, amely aztán...?

Sejtelmesen elmosolyodik, és fennhagyja a hangsúlyt.

Ledöbbenek tőle. Ez most komolyan visszabeszélt nekem egy ilyen dologban?!

 - Chh - ciccentek idegesen.

Erre nem számítottam. Csöndben kellett volna maradnia, és tűrni a további provokatív megjegyzéseimet.

 - Nélkülem csak egy elveszett kisgyerek, semmi több - somolyog azzal az irritáló vigyorával, és süt belőle az egoizmus. Na, ebből elég!

 - Te idefigyelj! Azért--- - kezdenék hozzá az úrias szitkoknak, és a merő igazságnak - miszerint amíg élek, addig a tulajdonomat képezi, halálom után meg nem érdekel, mi lesz velem - , de minden előzmény nélkül balomra telepszik, majd a térdem alá nyúl, megemel, és oldalasan az ölébe ültet úgy, hogy pont kilátok a nemrég még közvetlen könyököm birtokában levő ablakon.

 - Mi a?! Tűnj a személyes szférámból! - kiabálok rá, és kezeimet a mellkasának feszítem.

 - Mi lenne, ha nem folyton az ellenkezőjét parancsolná annak, amit valójában szeretne?

Nem hagy elmenekülni, és átöleli derekam, hogy közelebb húzhasson magához. Viselkedése is eléggé kiakaszt - mi az hogy?! -, de szavai még jobban forralják bennem a dühöt.

 - Tessék?!

Végül mégis leállok az ellenkezéssel, és ingerülten a szemébe fúrom tekintetem, magyarázatot követelve ezzel. Komolyan néz le rám, látszik rajta, hogy minden szavát végiggondolta. Mért érzem úgy, hogy már nem először?

 - Nekem... nem hazudhat. Jobban ismerem magát bárkinél. Ezért vagyok a komornyikja - mosolyodik el a mondta végén, mire én megremegek. Hazudni? Én nem hazudok! - Szereti, amikor a közvetlen - hozzám hajol, hogy orrunk hegye összeér - közelében vagyok.

Idegesen fordítom el tekintetem, és mintha jogosan vágna a fejemhez ilyeneket, szívem eszeveszett iramban verni kezd, míg arcomat határozottan érzem felmelegedni.

Nem! Nem szeretem, ha velem van! Csak szükségem van az erejére, és kész!

Tiltakozólag megrázom fejemet, de nem történik semmi, így végül csak elfordulok tőle, és a fogat bársonyos falát kezdem el tanulmányozni.

Sebastian hagyná, hogy leszálljak az öléből, sőt, tudom, hogyha megparancsolnám neki, akár tízszer körbefutná London városát. De ahelyett, hogy vele törődnék, küzdök most saját démonaimmal. Nem mintha ő nem az lenne... Biztosan csak simán kiolvasta belőlem az---

 - És semmi köze a démonságomnak ehhez. Egyszerűen kiismertem magát.

Érzem rajta, hogy újra komoly. Hogy lehet ilyet komolyan gondolni?! Megőrült! Csak egy lélek vagyok neki! Ő pedig nem mást, mint a szolgám! Semmi egyéb! Mért csinálja ezt?!

 - Maga... az első gyermek, akinek a szolgálatába álltam - mondja olyan halkan, hogy szinte nem is hallom, és végre van bátorságom a szemébe nézni, de bár ne lett volna, hisz így se találtam mást, csak a megszokottat. - Az összes felnőtt tisztában volt vele, hogy a szolgálataimért létezem neki, és az egyezségünk minden érzelmi alap nélkül folyt le, nyugodtan, és számomra eseménytelenül. Maga ezzel nincs tisztában...és kötődik hozzám.

Remek! Örülök, okos vagy, elismerem! És most én ezzel mit kezdjek?! Már elfolytani se szabad magamban?! A világért se, mi? Mert neked muszáj felhoznod ilyeneket!

Nyugalmat erőltetek kikívánkozó indulataimra, majd szóra nyitom a szám.

 - Talán valami probléma van vele? - adom be végül a derekam erősködésének, de nem fogok megtörni. - Mit vársz most tőlem? Hogy egy 5 éves módjára sírjam ki magam a válladon? - mondom neki immár minden érzelem nélkül.

Nem hagyom, hogy belém lásson.

Lágyan elmosolyodik, és ezzel sikerül megint meglepnie. Láttam már mindenhogy, Uralkodón, gonoszan, cinikusan, elégtételt vevően, de ez az egy valahogy kimaradt az eddigi végtelen sorból, mely komornyikhoz illően mindig is mimikája része volt.

 - Az már nem maga lenne, Fiatal úr - mondja, és valahogy most másképp néz rám, mint általában.

Talán tisztel azért, mert ennyire kitartó vagyok? Helyes. Meg is érdemlem, bár másképp tennem butaság lenne. Gyerekes, én pedig már rég nem vagyok az.

 - Szabad? - kérdezi végül, miközben tenyerét hátamra fekteti, és enyhén elkezd húzni maga felé.

Morogva hagyom neki, hogy ölében feljebb csúsztasson, majd fejemet nekidöntse mellkasának, és simogatni kezdje a tarkóm.

Egy pillanat! Mikor húzta ez le a kesztyűjét?

Ösztönösen húzódok el meleg keze elől, de ezzel sikeresen még jobban hozzá bújtam. Homlokom torkának simul, és érzem, ahogy nyel egyet. Milyen... puha a bőre.

Kis tétovázás után megint próbálkozik „betörésemmel”, és mivel már nincs hová menekülnöm, így el is éri célját. Óvatosan húzza végig először mutatóujját nyakamon, majd úgy kezd el cirógatni, mintha macskából lennék. Feszülten erőltetek magamra nyugalmat, noha ez enyhe paradoxon, de kit érdekel? Egy idő után mintha megfeledkezne magáról. Végigsimít államon, majd a hajamba túr mire én erősen szorítom össze szemeim, rettegve mindentől, ami csak eszébe juthat.

De mért félek? Én uralom... Leállíthatnám. Mért nem teszem? Ez hülyeség, igenis rászólok, ha már hatalmamban áll!

 - Se-sebastian...

Hát, kissé erőtlen lett, de keze egyből lefagyott, és most mozdulatlanul tartja, épphogy hozzáérintve ujjbegyeit bőrömhöz ütőerem mentén.

Lassan fölemelem a fejem, és a szemébe nézek, minek következtében megdermedt keze hozzám simul. Amint sikerül realizálnom, hogy valójában mennyire közel is vagyunk egymáshoz, a levegő a tüdőmben reked, és szívem egy apró kihagyás után kétszeresére gyorsítja működését. Megakadok mondanivalóm elején, és csak egy „a” csúszik ki a számon, amit rendesen nyitva is felejtek a nagy ledöbbenésben.

Lélegzetvételei arcomat a tenger meleg hullámaiként járja be, míg elveszek az elém kerülő karmazsinvörös parazsakban. Ahogy felsóhajtok a látványtól, néhány fekete tincse szeme elé siklik, ezzel még megbabonázóbb varázst kölcsönözve neki.

 - Mi az, Fiatal úr? - kérdezi ugyan úgy, mint bármikor. Mimikája egy kicsit se árulkodik arról, hogy nem megszokott helyzetbe került volna, és ez a gondolat engem is kijózanít.

Felkelek öléből, majd leülök vele szemben.

 - Ez a játék már nem tetszik - térek vissza eredeti pozíciómba, melyben az út nagy részén jól elvoltam, és tettetem én is, hogy az égvilágon semmi nem hatott rám az előbbiből.

 - Értem - Dehogy érted! Hülye démon! - Nem játéknak szántam.

 - Ngk - nyögök fel kijelentésére, de azonnal mentegetőzve emeli fel maga elé kezeit.

 - Mármint nagyon feszültnek tűnt. Szerettem volna lenyugtatni kissé, de---

 - Akkor inkább egy masszázs, ha haza értünk - zárom le gyorsan a témát.

Csak ne szóljon hozzám!

Egy egyszerű bólintással jelzi, hogy megértette. Okos. Nem provokál tovább.

Újra néma csend van... legalábbis Sebastian számára biztosan, de az én fülemben még mindig hangosan dobol a szívem. Már saját magamat idegesítem a bolond emberi - vagy inkább gyerekes - reakcióimmal. A probléma mondjuk az, hogy önhibámon kívüli. Végül is nem tehetek róla, hogy felmegy a pulzusom, ha egy férfi - aki a saját komornyikom, és mellesleg egy lélekzabáló démon - ajkai kerülnek alig öt centis távolságba az enyémtől.

Fáradtan ásítok egyet, majd nekidőlök a kocsi falának egy kényelmes pózban. Olyan álmos vagyok...

 - Fiatal úr... - szólít meg komornyikom, és abban a pillanatban a fogat megáll, majd a kocsis üvöltése csapja meg a fülem.

Lassan lecsukom a szemem. Milyen irritáló...banditák.

 - Öld meg őket.

 - Yes, my Lord - suttogja, és hallom, ahogy kiszáll. Az útonállók megindulnak felé...felüvöltenek...majd valamennyi egy hangos puffanással elterül a porban.

 - Sebastian... fázom - lehelem magam elé már félálomban.

A kocsi kissé meginog, és a belépő biztonságosan elfektet az ülésen. Anyag suhogása, puha, meleg szövet takartja be a testem, egy ajtócsukódás után pedig a kis kétlovas fogat már újra finoman ringatózik a köves úton.

Vélemények     Következő--->