Szótlanul gyakoroltam az izzó napsütésben. A játékos fények csillogva, szétpattanva rohantak szét a lábaim alatt morajló folyó felszínén, mintha csak menekülni akarnának előlem. Egy pillanatra megálltam, és lihegve lepillantottam az alattam hullámzó folyóra. Ott tükröződött benne a vakítóan kék ég, és a rajta úszkáló bárányfelhők alakja. Lassan, ráérősen sodródtak a meleg kékségben, nem kapkodva el tempójukat. Már három éve, hogy Orochimaru tanítványa lettem. Hosszú esztendőkön át gyakoroltam hajthatatlanul, hogy elérhessem a célomat. Általa erősebbé válva, végre legyőzhessem klánom gyilkosát.

A bátyámat, Uchiha Itachit.

- Chidori Kouken! – hívtam elő erőmet újra, és kardomat előcsúsztatva hüvelyéből, ismét lecsaptam. A hatalmas villámok cikázva, ezernyi madárcsicsergéséhez hasonló hangot kibocsájtva, cikáztak keresztül a víz áttetsző felszínén. Mozdulatlanná dermedve álltam, és a körülöttem elterülő tájat kémleltem. Nem mintha arra lett volna szükségem, hogy szünetet tartsak, volt még elegendő csakrám a gyakorláshoz. Mélyen beszívtam a körülöttem áramló friss levegőt, és felhevült testemet lenyugtatva, figyelni kezdtem

Tudtam, hogy nem zavarhat meg semmi, és senki. Mégis, mintha egy pillanatra érzékeltem volna egy másik jelenlétet is.

Fel sem tűnt a hátam mögött, hangos robajjal lezúduló vízesés moraja, vagy a tarkómra és a hátamra csapódó, jeges vízcseppek tánca. Átnedvesítették hajamat, és eláztatták ingemet, nyirkossá változtatva egész testemet. Mégsem zavart meg a koncentrációban. Távol voltam mindenkitől, Orochimaru ideiglenes búvóhelyétől is. Nem találhattak rám, bár valószínűleg nem is kerestek. Úgysem szöknék meg tőlük. Ahhoz túl sokat jelentenek a céljaim.

- Látom, fejleszted a technikáidat drága öcsém – hangzott fel hátam mögött a hűvös tónus. Gondolhattam volna, hogy ő van itt. Ismerős volt a jelenléte.

Kardomat lassan a hüvelyébe csúsztattam, és felé fordultam. Gúnyos mosolyt eresztettem ajkaimra, és katanám markolatát birizgálva fixíroztam. - Nem kell fegyver, hogy védjem magam ellened – sugalltam pillantásommal.  

- Minek köszönhetem, megtisztelő látogatásodat? Csak nem hiányzott az öcséd? – szavaim színtelenül csengtek, akárcsak övéi.

- Csak annyira, amennyire neked, a szeretett bátyád – válaszolta félvállról. Velem szemben állt a folyó tetején, rezzenéstelen arccal. Köpenye félig kikapcsolva terült szét vállain, míg egyik karját lustán kilógatta belőle.

Pont úgy, ahogyan az apánk is tette.

- Látom, beszédes kedvedben vagy bátyám – vágtam hozzá egyre idegesebben, hangomban most már gúnyos él csendült. – Megint mit akar tőlem?

- Sasuke! Sosem változol, de ez így van rendjén. – Már a hátam mögül beszélt. - A fenébe is! Észre sem vettem, hogy mikor teleportált mögém. - A levegőbe ugorva csúsztattam elő újra katanámat, és magam elé emelve vártam reakciójára. Nagyon nyugodtan várakozott, és folyamatosan engem nézett, vörösen izzó szemeivel. Mintha nem is lenne veszélyben. Sharinganomat végigfuttattam az alattam álldogálón, és mérgesen felszisszentem. - Remek, egy klón – morogtam magam elé.

- Chidori Kouken! – kiáltottam indulatosan, és felé csapva azonnal semmivé omlasztottam vízklónját. Valahol itt kell lennie, ebben biztos vagyok.

- Még mindig nem gondolkodsz, drága öcsém – zengett fel kellemes hangja fülem mellett, én pedig azonnal megperdülve, hárítottam kunai kése csapását. – De a mozgásod, és a sebességed javult.

- Mit akarsz? – vágtam hozzá ridegen, ahogy szétpattanva ismét megállapodtunk egymással szemben a folyó felszínén.

- Szükségem van egy tekercsre, amely a mestered tulajdonában van. De mielőtt tiszteletemet tenném a tanítódnál, gondoltam meglátogatlak – válaszolta tárgyilagosan.

- Milyen nagylelkű vagy – feleltem maró gúnnyal. – Nos? Miért vagy itt? – kérdeztem egyre feszültebben. Nem válaszolt, csak lassan elindult felém. Ugyanolyan megfontolt nyugalommal haladt, mint az égen úszkáló bárányfelhők. – Ostoba kérdés – sugallta pillantásával.

- Már megint megteszem - gondoltam bénultan, és alig láthatóan nyeltem egyet. Egyre csak közeledett felém, én pedig nem mozdultam. Képtelen voltam rá.

- Fuss! Menekülj! – súgta sürgetően egy apró hang a fejemben, de nem tettem semmit. Talán, mert nem is akartam. – Támadd meg! – harsogta a hang, mégsem tettem semmit. Némán várakoztam, hogy mellém érve, újra vállamra tegye, az egyik kezét.

Mint, ahogyan mindig odateszi, ha teleportációra készül. Egy pillanatig még egymás mellett álltunk, úgy hallgattuk a lezúduló vízesés hangját. A fejünk felett repkedő, csicsergő madarakat, majd egy másodperccel később újra magába szívott a testemet összepréselő vákuum. Levegő után kapkodva néztem körül az Uchiha templomban.

- Újra itt, újra együtt. - Egy már százszor elismételt érintéssorozatok, és láthatatlan csatározások kezdete. Kezdete? Inkább folytatása. Ráérős mozdulatokkal vetette le köpenyét, és szinte megvetően hajította el magától a piros felhőkkel tarkított anyagot.

Mozdulatlanul álltam, lépteinek tompa puffanásait hallgatva. Magabiztosan sétált fel a kőből faragott trónszékig, és kényelmesen beleülve, rám pillantott sötét tekintetével. A vörösen izzó szempár parancsolva mért végig, és egyik kezével intett felém.

-  Nos? – érdeklődött kellemes hangján. Rezzenéstelen arccal sétáltam el a sarokba állított ládához, és felnyitottam tetejét. Halkan megnyikordult, ahogy nekitámasztottam a falnak a nehéz fedelet. Háttal álltam neki, így nem láthattam a tekintetét. Örültem neki, nagyon. Rettentően ideges voltam. Újra izgultam, és hiába igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne érezzek, mégis képtelen voltam nem érezni a bénító feszültséget.

- Miért vagyok itt? Miért hagyom, hogy ezt tegye velem? Újra? – Már több ezredszerre tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Még a helyszín sem változott. Mintha csak egy groteszk színpad, elfuserált jelenetét játszanánk el újra, és újra. A felvonásoknak pedig csak két főszereplője van. - Miért vagyok itt? – kérdeztem magamtól újra, pedig tudtam a választ. Mégis feltettem magamnak ezt az értelmetlen, már régen megválaszolt kérdést.

- Csak így vagyok képes közeledni felé?

A vaskos övet megoldva, lassan lecsúsztattam lábaimon a bő nadrágot. Szépen összehajtottam a ruhadarabokat, és a láda egyik rekeszébe tettem őket. Rövidesen, a praktikusan nyitott fehér ing, és az alsónadrágom is ott végezte mellettük. Levetett szandáljaim, már a láda mellett várakoztak. Mezítláb álltam a csupasz kövön, és ettől egy kissé kirázott a hideg.

Belenéztem a másik rekeszbe, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. A megalázottság apró pírja szökött arcomra, ahogy előhúztam a hosszú, lila gyöngysort, melyet először nyakamba akasztottam, majd leengedtem csípőmre. Lehajtottam fejemet, hogy tincseim előrehullhassanak.

- Nem akarom, hogy így láss – reszketett meg egy pillanatra kezem. - Mint egy eszközt.

A hűvös gyöngyök, pontosan illeszkedtek a medencecsontom köré, akárcsak az övem. A sor másik végén levő láncot, nyakamra tekertem, és egy halk kattanással rögzítettem a kapcsokat. A finom golyók csiklandozták a gerincemet, ahogy hozzásimultak mozgás közben.

Más nem volt a rekeszben, csak egy törülköző, ha már végeztünk. Így újra egy hatalmasat nyelve, lehajtottam a fedelet, és felé fordultam. Tenyerem izzadt, izmaim alig láthatóan remegtek.

- A saját válaszaimat ismertem. De az övéit, nem.

- Miért teszed ezt? Aniki? – kérdeztem higgadtan, és közben azon imádkoztam, hogy ne vegye észre a zavaromat.

- Még mindig zavarban vagy? – jegyezte meg gúnyosan, nem adva választ a kérdésemre. Mindig kitért. - Milyen megalázó! - szorítottam össze fogaimat, és elindultam. Lábaim szinte maguktól vittek hozzá, végül megálltam a trón előtt. Minden annyira darabos, és mozaikszerű volt körülöttem. Annyira valótlanul áttetsző, és szédítő.

- Akár kezdhetnéd is – hangja unottan csengett, visszahozva nyomorult valóságomba. Lassan kezdtem el vetkőztetni, hogy lecsupaszíthassam fehér bőrét. Látni akartam. Újra érinteni, és ízlelni akartam. Ez a vágy olyan mélyről tört fel belőlem, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

- Milyen szánalmas vagyok! Nem tudok uralkodni magamon. - Először a fekete pólót bújtattam át a fején, és elhajítottam a trón mellé. Majd letérdelve elé, végigsimítottam izmos combjain, és megoldottam a csípőjén átfutó, fehér szalagot.

Már egy éve, mindig ugyanezekkel a mozdulatokkal kezdtem neki a műveletemnek. A nadrágot soha nem vetette le a legelején, ahogyan a szandáljait sem. Szerette, ha a durva szövetanyagon keresztül kezdem el izgatni, és kényeztetni.

Szerette, ha ilyen kiszolgáltatottan lát.  

A hideg kőkarfákra támaszodva hajoltam előrébb, és először finoman tapogatózva, majd egyre hevesebben, csókolni kezdtem száját.

- Olyan régen ízleltem már.

Ajkaink vadul összeforrtak, és ahogy mélyen beszívtam a levegőt, egyben magamba ittam a belőle áradó, tiszta illatot is. A meleg, puha száj megnyílt ostromomnak, és engedte, hogy beléhatolva, gyengéden táncra hívhassam nyelvét. Masszíroztam, és simogattam. Mintha soha többé nem tehetném meg újra.

- Mintha többé nem érinthetném.

Éhesen csókolt vissza, de nem volt tolakodó. Hagyta, hogy én kényeztessem, hogy én kezdeményezzek, teljesen átadta nekem az irányítást. Egyik kezemmel eleresztettem a karfát, és ujjaimmal végigsimítottam nyakát, majd izmos mellkasát, lesuhanva hasára, hogy végül kirajzolhassam a rajta feszülő izomkockákat.

Pilleszárny érintésekkel siklottam el nadrágjáig, és az alatta keményen ágaskodó férfiasságáig. Már keményen feszítette a fekete szövetet, én pedig kihasználva helyzeti fölényemet, belemarkoltam a nadrágon keresztül. Mindketten belenyögtünk a csókba. Élveztem, hogy ki van nekem szolgáltatva, hogy kiélhetem rajta a semmiből támadó, pillanatnyi kegyetlenségemet.

- Tudta, hogy élvezem, ha szenved.

Ajkaink egy halk csattanással szakadtak el egymástól, én pedig lihegve siklottam tovább nyakára. Nyelvemmel először végignyaltam rajta, majd saját nyálam útját követve, gyengéden végig harapdáltam a porcelán fehér felületet.   

Vöröslő bélyegeket hagytam utam nyomán, akárcsak ő akkor, amikor felettem hullámzott. Az emlékre azonnal kirázott a hideg, és halkan felnyögve, mohón tovább folytattam munkámat. Harapva, nyalakodva jutottam el a gyöngyként ágaskodó mellbimbóig, melyet először gyengéden körberajzolva benedvesítettem, majd finoman ajkaim közé véve, szívni kezdtem. Fülemben hallottam halk sóhaját, és boldog voltam, hogy magamba szívhatom kiszolgáltatott lihegését. Még mindig nem érintett meg. Hagyta, hogy barangoljak testén, kiélve hirtelen feltámadó bátorságomat.   

Már az izmoktól barázdált hasfalon csapongtam, amikor ujjait végre hajamba fűzte. Tudtam, hogy mit akar, hogy mit szeretne. Miközben egyre lejjebb haladtam hasán, kioldottam nadrágját, de nem húztam elő, a sürgetően ágaskodó forróságot. Helyette csókokkal hintettem a kemény szöveten keresztül, majd rátapadva, szívni kezdtem a kitüremkedő keménységet.

- Tudtam, hogy szereti, ha így érintem.

Kezével egyre erőteljesebben szorított ágyékához, és rekedten felnyögött miközben nyálammal átnedvesítettem nadrágját. Hátrébb csúsztam, ahogy kissé megemelte csípőjét, ez volt a jelzés, hogy lehúzhatom róla a fekete anyagot. Fürgén meg is tettem. Újra visszahajoltam az alsónadrággal fedett részhez, és szenvedélyesen rátapadtam.

- Tudtam, hogy néz, hogy figyeli az arcomat, a reakcióimat.

Mindig nézte, hogyan csinálom. A lágy anyag teljesen átnedvesedett ajkaim alatt, miközben nyelvemet az ő sós íze fűszerezte.

Egyik kezemmel a kemény combba markolva, lejjebb húztam az alsónadrágot. Csapongó nyelvemmel ágyékán körözve közelítettem hímtagja felé. Éreztem a tincseimet egyre szorító marok húzását. Fokozatosan veszítette el türelmét, és markának szorításával követelte a jussát. Már nem akarta, hogy tovább kínozzam. Félig nyitott szemeimmel fellestem rá, hogy megnézhessem arcát, hátha látok rajta valamit.

A sötét szemek engem figyeltek. Hidegen vizslattak, érzések és szenvedélyek nélkül. Mintha simogatásaim, és cirógatásaim nem is lettek volna hatással rá. Végül boxerét is lehámozva róla, lassan visszahajoltam ágyékára.

Hazugság lenne azt mondanom, hogy nem izgatott fel a látvány, és az íz, amely szétáradt ajkaim között. Hazugság lenne azt mondanom, hogy jelentett nekünk bármit is a dolog.  

- Tudtam, hogy nem jelent semmit.

Szorgosan masszíroztam nyelvemmel és ajkaimmal, csukott szemekkel hallgatva mély, torokhangú nyögéseit. A gyöngysor lecsúszott hátamról, és a padlóra zuhanva, karistolta minden egyes mozdulatomnál, a kopott kövezetet.

Rezdüléseiből olvasva folytattam tovább tevékenységemet, nem foglalkozva az egyre erőteljesebb nyomással, mely fejemre nehezedett. Mélyebbre engedtem, érezve az egyre hevesebb rándulásokat magam alatt. Ujjaim hátrasíklottak fenekem nyílásához, fürgén tágítva a szorosan összeszűkült izomgyűrűket. Nekem kellett előkészítenem magam. Szerette nézni, ezt a régen kellemetlen, mostanra már betanult, és megszokott mozdulatsort.

Végtelenül lecsupaszított aktus, melyben mégis talán olyan érzelmek feszülnek, amik csak két ember számára jelentenek valamit. Minden eszköz, minden berögzött mozdulatsor, ugyanazt az egy mondatot ismétli, szakadatlanul.

- Tudok rólad mindent...

Ajkamat megtörölve emelkedtem fel, és kezét megfogva lassan az ölébe ültem. Egy pillanatra éreztem csak a belém hasító feszítést, de utána már csak az izgatóan égető érzés nyoma maradt bennem, ahogy kitöltve, még jobban megkeményedett bennem.

Tekintetünk összekapcsolódott, ahogy gyengéd hullámzásba kezdtem felette. Egyik kezével megmarkolta csípőmet, míg másikkal a hátam mögött lengedező gyöngyöt ragadta magához. Torkom egy pillanatra elfulladt, ahogy vadul megrántva a lánc végét, hátrarántotta fejemet.  

- Ne bámulj! – lihegte, ahogy hátrafeszítette nyakamat. Vadul beleharapva fehér bőrömbe, ösztökélt gyorsabb tempóra, nem engedve pihenni. Nem akarta, hogy lássam a szemeit. Én sem akartam látni, nehogy az ott látott érzelmek, megváltoztassák a dolgokról alkotott elképzeléseimet. Könnyebb volt megfutamodni, és lecsukni a pilláimat.

- Mindent, ami nekem számít.

Vállaiba kapaszkodva ringtam őrülten, hogy aztán kifulladva lebeghessek, a testemet eluraló gyönyör habjain. Saját izzadságomban fürödve, szorosan lehunyt szemekkel szorítottam reszkető testét. Még mindig nem akartam ránézni, nem akartam látni az arcát.

- Tudom azt, hogy te vagy a legtökéletesebb...

Nem kiáltottunk fel, csak megfeszültünk, ahogy a vad élvezet végig nyargalt ereinkben. Körmeimet belévájtam, és arcomat nyakába temetve vártam, hogy lecsillapodjon szívem heves lüktetése. Reszketve simultunk egymáshoz, és egy pillanatra magam körül éreztem ölelő karjait. Nem láthattam, csak érezhettem a lágy érintést. Pilláimat szorosan összezártam, mert így könnyebb volt magam mögé utasítanom, a gyengédségének ezt az apró megnyilvánulását.  

Szótlanul emelkedtem fel róla, kibontakozva kezdődő öleléséből. Újra uraltam érzéseimet, és arcizmaimat, mintha az előzőleg átélt gyönyör, csak egy gyorsan elillanó látomás lett volna. Elsétáltam az ódon ládáig, hogy magamra ölthessem ruháimat. Hiába imbolygott körülöttem a világ, igyekeztem a lehető legfegyelmezettebben viselkedni. A benne talált törülközővel letöröltem magamról élvezetemet, majd combjaimat is letisztogatva, kikapcsoltam a láncot. Nem néztem hátra. Tudtam, hogy ő is háttal áll nekem, és öltözik. Automatikus mozdulatokkal vettem fel ruháimat, mintha csak egy gép lennék; egy előre beprogramozott robot, ami némán teszi a dolgát. Folyamatosan ugyanazt az utat járva, nem térve ki megmásíthatatlan feladata elől. Még akkor sem, amikor lehetősége lenne rá.

Némán elhagytam a templomot, és felpillantottam a zeniten nyugodni készülő napkorongra. Megállapítottam, hogy pontosan merre van a rejtekhely, és ráérős léptekkel elindultam nyugat felé. A gyönyörűen aranyló színek, egyre jobban beborították a tájat, folyamatosan elhalványítva a szemeim elé táruló fák kontúrjait. Mintha minden, csak egy illúzió szülte látomás lenne.

 

***

 

Újra ott álltam egyedül, a vízesés előtt. A csillagok tompa fényei visszaverődtek a sima felületről, ahogy lepillantottam a lábaim alatt hullámzó folyóra. Csillagok. A remény apró, pislákoló lángjai.

Mintha csak egy folyamatosan vibráló, elmaszatolt képet látnék magam előtt, melynek nincsenek pontosan megfestett alakjai.

Egy látomást, mely nem létezik a realitások világában. Látszat valóság, ami képlékeny létével, végéhez közeledve, hamarosan semmivé omlik. Nyakamhoz nyúlva megérintettem a felhorzsolt részt, amit a sima gyöngyök vájtak bőrömbe, folyamatos dörzsölésükkel. - Nemsokára ez a seb is elmúlik. – Figyeltem tovább a vibráló képet.

- Tudom, hogy te vagy a legtökéletesebb ellenségem, és semmi több. – Felpillantottam az égre, majd újra a folyóban tükröződő tükörképre. Csak halvány lenyomata a valóságnak, amit most látok. Mint ahogy puszta önbecsapás volt az a pillanatnyi béke is, amelyet a templomban éltünk át. Talán abban a pillanatban értettem meg, miért nem akarunk soha egymásra nézni. –Egyszerűen azért, mert képtelenek lennénk látni a másik valódi érzéseit. Úgyis csak fájdalmat okoznának mindkettőnknek.

Sötét fellegek úsztak a csillagok elé, elhalványítva ragyogó fényeiket. Mélyet sóhajtva beletúrtam hajamba, és elrugaszkodva a barlangom felé vettem az irányt.

- Micsoda hülyeség! Egy nap megölöm, mert ez a sorsom. Bármi is történjék – szorítottam össze fogaimat. – Bármi.

Tagadni, és elfutni a dolgok valódi kiléte elől a legkönnyebb dolog a világon. Csak le kell hunynunk a szemünket.

Vélemények