Két héttel később…

Egy fekete alak sétált a Konohába vezető úton. Hosszú, fekete kabát volt rajta, amin vörös felhők díszelegtek. Sötét haja szinte egybeolvadt kabátjával, és a hatalmas vihar miatt, teljesen elázott. Szemeit alig bírta nyitva tartani a rettentő szél és csípős esőcseppek miatt. Valószínűleg nem volt még egy olyan ember, aki ilyen égszakadásban útnak indul, főleg hogy az egész éjszakát végigutazta, és már hajnalodott.
Mikor Konoha kapuit meglátta, a szél csendesedni kezdett, és az eső is alább hagyott. Megkönnyebbülés azonban nem látszott rajta, inkább meggyötörtség.

Konoha lakói lassan ébredeztek. A napfény besütött az ablakokon, és kint tiszta, friss volt a levegő.
- Shou, Shou! Ébredj már, hallod?
- Mi van? – nyitotta ki kelletlenül szemeit Sasuke, és rögtön egy párnával találkozott, ami nagy erővel csattant arcán.
- Ma kell menni a Hokagéhez, új küldetésért. Már felöltöztem, te mikor akarsz? – amint ezt kimondta, Sasuke felpattant, és fél percen belül már az ajtónál állt elkészülve.
- Mire vársz még? – kérdezte somolyogva.
- Hmph… - hunyta le szemeit, majd odasétált a másikhoz.

Útközben volt idejük szemükkel végigszántani a környéket. Mindenhol lehullott, kitört ágak díszítették az utcákat, némelyik fa pedig igazán meg volt hajolva. Néhol látszódott pár pocsolya, de a többségét már felszívta a nap sugara. A Hokagéhoz érve, Tsunade nagyban sürgött-forgott, ugyanis új bútorokat hoztak az irodájába. Sasukééknek legalább 10 percet kellett várakozniuk, mire rájuk került a főnök szeme.
- Milyen megbízás is… hmmm… Shizune? A szint? Mondjuk még B sincs. – gondolkozott, hogy milyen küldetést adjon az előtte álló két fiatalnak.
- Minek jöttünk, ha nincs is küldetés számunkra? – kérdezte kicsit idegesen Sasuke, és Sasu is helyeslően bólintott.
- Pedig volt itt egy A is.
- Tsunade-sama, nem az amit épp az imént adtál Nejiéknek? – kérdezte Shizune oldalra sandítva.
- Hmm… lehetséges lenne? Na mindegy! – ült fel gondolkodó üléséből – adok nektek egy D szintűt. – mosolygott.
- E-egy D szintűt? – csodálkoztak – Hazamegyünk. – már fordultak is, de hirtelen fellángolt valami a hátuk mögött.
- Haza? – kérdezte Tsunade ördögien vigyorogva, miközben Shizune lemondóan sóhajtott.


- Már megint valami szar küldetést sóznak ránk! Ezt nem hiszem el. A betonozás óta csak kis szaros takarítós küldetéseket kaptunk. – mérgelődött Sasu, de Sasuke csak hallgatott.
Egész úton nem szólt egy szót sem. Mikor elérkeztek a küldetés helyszínére, azaz egy rizsföldre, tudatosult bennük, hogy bizony estig nem végeznek.
- Jajj, nagyon köszönöm, fiatalemberek. Nagyon nagy segítség. – hálálkodott hajlongva egy vén tata – Itt vannak az eszközök, használjátok őket nyugodtan. – mutatott a fa árnyékában lévő tárgyakra, majd felszívódott.
Sasu sóhajtott, majd nekiláttak a munkának. Dél körül leültek megebédelni egy onigirit, majd Sasu megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
- Nee, én sem vagyok valami beszédes, de ez már kezd unalmas lenni.
- Furcsa érzésem van. – szólalt meg Sasuke fél perc múlva, majd a távolba pillantott.
- Furcsa? – kapta be Sasu teljesen a rizsgombócot.
Sasuke nem válaszolt. Ismerős volt nagyon ez az érzés, de nem tudta pontosan, mikor találkozott vele.

Danzou és a két vén egy irodában ültek és beszélgettek Tsunade tevékenységeiről, mikor kopogtattak az ajtón.
- Gyere be. – szólt az egyik tanácsos.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, majd egy fekete kabátos alak lépett be, fekete szemeit a szobában lévőkre emelve.
- Itachi. – szólt Danzou.
- Üdvözöllek titeket. – lépett beljebb a jövevény.
- Mit keresel itt? – álltak fel mind a hárman.
- Szeretnék megbeszélni valamit.
A vének egymásra néztek, majd úgy döntöttek, meghallgatják Itachit.


- Sasuke… Honnan tudja Sasuke, hogy mi történt? – kérdezte Itachi, arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.
A három öreg meglepődött.
- Honnan veszed, hogy tudja? – kérdezte Danzou – Nem tudhatta meg senkitől. Csak mi tudjuk az igazságot.
- Igen? – Itachi hangja fenyegetővé vált – Valahogy mégis megtudta. És ez… nem valami jó. – szemeiben fellángolt a sharingan, és a többiek védekező állást vettek fel.
- Itachi! Mit akarsz? Megölni minket? – kérdezte az egyik tanácsos.
- Így van.
Itachi tudta jól, hogy Sasuke - mivel megtudta az igazat - nincs biztonságban, ezért ki akarta iktatni azt a három személyt, akik veszélyesek öccsére nézve.


Sasuke és Sasu a földön munkálkodtak, még a felénél sem jártak. Sasukébe újra-újra belenyilallt az az érzés, ami nem hagyta nyugodni.
- Mi van, Shou? – kérdezte Sasu, mikor meglátta, hogy Sasuke már 2 perce egy helyben áll és nem mozdul – Shou!
Sasuke lassan kapcsolt, majd ránézett. Pár másodpercig szemeztek, majd Sasuke gyors futásnak eredt. Sasu nem értett semmit, de utána eredt egy kis késéssel. Útközben egy nagy robbanást hallottak. Sasuke még gyorsabbra vette a tempót, amit Sasu már alig bírt követni. Konohába érve látták, hogy ninják gyülekeznek, és a Hokage hegyet sűrű porfelhő borította.
- Mi van itt? – kérdezte Sasu az egyik ninjától.
- Nem tudom, hirtelen nagy robbanást hallottunk a hegyről. – hadarta, majd futni kezdett a többiekkel.
- Itachi. – mondta Sasuke, miközben a hegyet bámulta.


- Tsunade-sama! – kiáltotta Shizune – hallottad a robbanást? – futott oda mesteréhez.
- Igen. – válaszolt Tsunade, mikor kiért a tetőre – Vajon mi lehet… Nagy mennyiségű chakrát érzek, az egyik Danzou. – ráncolta össze szemöldökét – Shizune! Odamegyünk!
- Értettem!
Mikor kiszaladtak az épületből, Tsunade nekiment egy békának.
- Mi a jó szar…
- Üdv Tsunade! – vigyorgott a békán ülő ősz hajú férfi.
- Te… mit keresel itt? – kérdezte Tsunade mérgesen.
- Jöttem megnézni az Itachi-Danzou harcot. – mutatott hüvelykujjával a hegyre.
- Hogy micsoda? – lepődött meg.
Nem sok ideje maradt az ámulásra, mivel két Sasuke elsuhant mellettük.
- Miért jött volna ide Itachi? – kérdezte Sasu miközben futottak.
Sasuke válaszra nyitotta a száját, de hirtelen a semmiből valami közelített feléjük. El kellett, hogy ugorjanak, de a robbanást nem kerülték el, mindketten messzire repültek, a lökéshullám még Tsunadééket is érte. Minden ninja odasietett. Sasuke és Sasu épphogy felálltak, menekülniük kellett, mert egy újabb robbanás találta volna el őket.
Ezután néma csönd következett, és kezdett eltűnni a porfelhő, ami valószínűleg füstbomba volt.
Mindenki elcsodálkozott mikor észrevették Itachit, a körülötte lévő fekete ruhás ninjákat és a közöttük lévő Danzout.
- Eljött az idő. – mondta Sasuke, majd kieresztette chakráját.
Itachi egy pillanatra meghökkent, majd lassan oldalra pillantott. Teljesen leblokkolt, mikor meglátta a két Sasukét. Tudta jól, hogy egyik sem klón, összezavarodott.
- Mi van, Itachi? Meglepődtél? – kérdezte Danzou, aki direkt nem mondta el, hogy van egy jövőből jött vendégük.
Tudta, hogy Itachi le fog sokkolni, és így könnyebb dolga lesz. Azonban arra nem számított, hogy Sasuke nekimegy. Csak egy pillanat volt az egész, és szíven szúrta Danzout. Mindenki meghökkent. Danzou emberei nem tudtak észhez térni se, Sasuke legyőzte őket az utolsó szálig. A másik két tanácsost már Itachi meggyilkolta, így csak a haldokló Danzou maradt, aki alig tudta elhinni, hogy ilyen könnyen leszúrta egy kölyök, akit eszközként akart használni. Nem gondolta, hogy Sasuke tudja az igazat, és főleg nem hitte el, hogy a jövőből jött, bár arra nem jött rá, mégis honnan került ide. Azonban már késő volt neki, elhomályosult tekintete, majd elsötétült minden előtte. A többiek megfagyva bámulták a jelenetet, és Itachi is igen földbe gyökerezett, mikor Sasuke szemeibe nézett.
- Shousuke… mit csináltál? – kérdezte Tsunade közelebb futva.
- Csupán igazságot szolgáltattam. – tette el a kardját.
- Igazságot? Elárulsz minket? – vált fenyegetővé hangja.
- Tsunade, nyugodj meg. – tette vállaira kezét Jiraiya, aki hirtelen mellette termett.
- Mi? – ijedt meg Tsunade.
„Nehéz lenne elmagyaráznom most ezt… A fenébe.” Gondolkozott Jiraiya, eközben Sasu lassan lépkedett Itachi felé. Itachi, akárhogy is titkolta magában félt. Sose akarta, hogy öccse rájöjjön az igazságra, az ő keze által akart meghalni. De most még ez se adatott volna meg neki?
A másodpercek rettentő lassúsággal teltek, akárcsak Sasu léptei. Itachi már hallotta saját szívdobogását fülében, de arca a lehető legnyugodtabb volt. Már csak pár lépés választotta el őket, mikor Itachinak elege lett és egy szempillantás alatt elmenekült. Az ANBU üldözte, de mind szétpotyogott az Itachit üldöző két Sasuke által.
Itachi nem tudta lerázni magáról őket, még több kilométer után se, bár Itachi tempóját Sasu már alig bírta. Sasuke jóval előrébb ment, és már csak pár méterrel volt lemaradva Itachitól, akit ez roppant bosszantott.
Épp egy tisztáson haladtak át, mikor Sasuke egy hatalmas shurikent dobott felé, mire Itachi lehajtott, hogy kikerülje. Ám Sasuke kapott az alkalmon, és hátulról leteperte.
Azonban Itachi nem hagyta magát, és rávert Sasuke állára, akinek ettől összekoccantak a fogai, és hát nem éppen volt egy kellemes érzés. Itachi már majdnem meglógott, mikor egy másik Sasuke is ráugrott, immár elölről. Itachinak felocsúdnia sem volt ideje, Sasuke nyomban ott termett, és lefogta. Itachi próbált kiszabadulni, valószínűleg sikerrel is járt volna, ha Sasu nem szúr a nyakába egy injekciós tűt.
Itachi fájdalmasan felszisszentett, majd teljes erejével lefejelte Sasukét, aki majdnem elájult.
Ezt követően Sasut sikeresen félrelökte, felállt, de nem jutott messzire. Kezdett homályosan látni, lezsibbadtak a végtagjai a fejével együtt. Fogalma sem volt, mit adtak be neki, de ő még ilyennel nem találkozott. Mozgása kezdett lelassulni, már csak lépkedett, végül térdre rogyott. Még hallotta, hogy közelednek hozzá, de hirtelen elhalkult minden, és teljes sötétségben lebegett.

- Nii-san… Nii-san… Nii-san… - visszhangzott fejében a kicsi Sasuke szavai, immár sokadjára.
Egy erdőben volt, minden forgott körülötte, de így is látta Sasukét, aki a „bátyus” szót kuncogta, közben szaladgált a fák között. Eközben végig jajveszékelő emberek hangját hallotta maga körül, Uchihák hangját. Egyre közelebb és közelebb jöttek, nem látta őket, mert sötét volt, de hangjuk egybeforrtak öccse szavaival. Itachi már nem bírta, letérdelve fogta be a füleit, szemei kitágulva meredtek előre.
- Ne, hagyjatok!
- Nii-san…? – jött közvetlen közelről egy hang, és mikor feltekintett, annak nem volt arca.
- Áááááááá! – ijedtében hátrahőkölt, lezuhant a mélységbe, majd hirtelen felemelkedve kipattantak szemei, és amit először meglátott, az az öccse arca volt.
Patatokban folyt róla a víz, zihált és rettentően zsibbadt a feje.
- Felébredt. – szólt hátra Sasu.
- Ideje volt már. – lépett oda Sasuke is.
Itachi amint ráeszmélt, hogy hol van, azonnal abbahagyta a lihegést, behunyta szemeit, majd mikor kinyitotta teljesen nyugodtan feküdt az ágyon. A két Sasukére nézett, akik szintén őt bámulták.
- Ki vagy? – kérdezte Itachi Sasukére pillantva.
- Uchiha Sasuke.
Néma csönd következett, amit Sasuke tört meg.
- A jövőből jöttem.
Itachi hitetlenkedve szemlélte továbbra is, majd halványan elmosolyodott, de abban semmi jókedv nem volt.
- És most mit akartok tenni velem? – kérdezte, miközben felült.
- Itt tartunk. – felelt Sasu.
- Itt?
- Már mindenki tudja Konohában az igazat. – Itachi szíve dobbant egy nagyot – Már egy hete vagy itt, a házamban.
Itachi nem reagált, csak bámult maga elé, levegőt is alig vett.
- Már semmi értelme visszamenned az Akatsukihoz, mivel szerintem már eljutott hozzájuk is a hír. – sétált Sasuke az ablakhoz.
- Megöltél? – kérdezte Itachi egy perc múlva, mire Sasuke kíváncsian hátrapillantott – A jövőben…
Sasuke nem válaszolt, lenézett a földre.
- Miért tetted? – kérdezte Ita újból – Minek vagy itt?
- Látni akartalak. És, hogy mire visszaérek… - hangja elcsuklott, de halkan befejezte – legyen bátyám, aki él.
Itachi megdöbbent, talán túlságosan is kiült az arcára, de nem foglalkozott vele.
- De… többet nem mehetek vissza. – folytatta – Itt maradtam, örökre.
Itachi még mindig az előző mondatnál tartott a feldolgozásban, a tudat, hogy öccse már nem gyűlöli, teljesen sokkoló érzés volt számára.
Sasuke Sasura nézett, aki ott állt az ágy mellett fejét lehajtva. Elmosolyodott.
- Szólok a Hokagénak, hogy felébredt. – szólt Sasuhoz, majd kiugrott az ablakon.
Itachi pár perc néma csönd után összeszedte magát, majd lassan Sasura emelte tekintetét, aki kifejezéstelen arccal állta. Itachi agya zakatolt, nem tudta, most mi lenne a helyes lépés. Erre életében nem számított, kellemetlen, de lövése se volt, mihez kezdjen.
- Azon az estén… - kezdte Sasu – Akkor, mit éreztél?
Itachi megremegett. Szánalmasnak érezte magát, de már nem volt ereje tartania magát.
- Sírtál.
Itachi elemelte tekintetét Sasu szemeiről, majd visszaemlékezett. Azonban a feje még mindig zsibbadt volt, válaszra már nem futotta.
- Én… azt hittem, csak képzeltem, de… - remegett meg Sasu alsó ajka, amit be is harapott.
Itachi mikor felnézett rá ülő testhelyzetből, egy sírással küszködő Sasukét látott.
- Reménykedtem, hogy csak egy átverés az egész, nagyon sokáig reménykedtem… - gördült le egy könnycsepp arcán – Én… én… - lélegzete nehézkessé vált, mintha meg akarták volna fojtani – én ennyi gyűlölettel… én… - Itachi szíve összeszorult, majd nyelt egyet – én még… mindig… még mindig… - Itachi keze kinyúlt, megragadva öccséét, majd magához rántva megölelte őt.
Sasunak muszáj volt Itachi lábai között letérdelnie, majd nagy hévvel karolta át bátyja derekát és zokogásban tört ki.
Itachi lehajtotta fejét, így kibontott haja eltakarta arcát. A túl sok nedv nem akart eltűnni szeméből, ahogy a torkán lévő gombóc se. Hiába volt minden ellenállás, vállai remegését nem tudta megállítani. Ajkát beharapta, de azzal csupán pár másodpercet nyert, mielőtt teljesen lefolytak volna könnyei. Miután meghallotta saját küszködésének hangjait, fogai leváltak véres ajkairól, majd összeszorulva próbálták visszafogni a teljes összeomlást, némi sikerrel.


Sasuke a közeli erdőben sétált, miközben gondolataival volt elfoglalva.
- Helló! – jött a mellette lévő fáról egy hang, ami megijesztette, így kicsit megugrott.
Felnézve egészen elcsodálkozott, mivel rég látott shinigami cimborája vigyorgott le rá.
- Mizu? – kérdezte vidáman, majd leugrott a fáról.
Kivételesen nem csillogott össze-vissza, egészen emberi volt.
- Minek vagy itt? – kérdezett vissza Sasuke.
- Unatkoztam, gondoltam meglátogatlak, Sasuke-chan. – mosolygott, Sasuke csak elfordította a fejét – Látom, hogy sikerült visszahozni a bátyust.
- Hagyjál. – indult el.
- Heee? Miért? – ugrott utána, majd mellette ment.
- Mit akarsz? Ha semmit, akkor húzz el. – mondta hidegen.
- Miért mentél el? – kérdezte immár komolyan Soratake, mire Sasuke megállt.
- Az nem tartozik rád.
- De hisz végre láthattad a bátyád.
- Az már nem az enyém. – fordult el Sasuke, és egy fához ment, majd leült a tövébe.
A shinigami követte, és elhelyezkedett mellette.
- Szóval erről van szó. Hát… némileg igazad van. De, valaha a te bátyád volt, és Sasuke pedig te magad.
- Összezavarodtam. – túrt a hajába.
- Szereted? Sasukét…
Sasuke meglepődve fordult a shinigamihoz, aki idétlen pofával bámult rá.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte kicsit dühösen.
- Áhh… Nem kell begurulni.
Sasuke lenézett a földre, mire Soratake mosolyogva sóhajtott.
- Menj vissza, hisz szereted mindkettőt.
Sasuke kínjában halkan elnevette magát, mire Soratake gondolkodni kezdett, hogy valami rosszat mondott-e. Végül felhagyott vele, mikor megpillantotta Sasuke könnyeit.
- Szánalmas vagyok. – törölte le könnyeit.
- Hááát… jah. – vigyorgott Soratake – Szóval kapd magad és indulj.
Sasuke eltüntette elgyengülésének nyomait, majd felállt és elindult. Egyszer hátrafordult, hogy követi-e a shinigami, de az már nem volt sehol.
Sasuke egész úton azon gondolkodott, vajon mit csináljon, amikor belép a szobába. Mikor végre hazaért, kicsit meglepődött azon, ami fogadta.
Az ágy mellett, nekidőlve ült Itachi szétterpesztett lábakkal, karjaiban Sasu üldögélt szunyókálva.
Itachi felnézett Sasukére, aki egy picit megtorpant, majd bement a konyhába. Kis idő múlva egy tányérral jött vissza, ami tele volt finomságokkal. Kicsit habozott, de végül leült Itachi mellé, majd átnyújtotta neki a kaját. Itachi kicsit meglepődött.
- Éhes vagy, nem? – kezdte Sasuke, de nem nézett Itachira – Egy hete nem ettél.
Itachi ránézett a tányérra, majd fáradtan elmosolyodott, és elvette azt. Lassan kezdett el falatozni, bár nagyon éhes volt. Eközben Sasu végig őt ölelte, halkan szuszogva. Sasuke olykor-olykor Itachira pillantott, és látta a szemein, hogy sírt. Rögtön elfordult, majd a kezét kezdte tördelni.
„Mi a fenét csinálok? Mint egy megszeppent kiskölyök.”
Itachi, amint végzett visszaadta a tányért, ami már üres volt.
- Kérsz még? – kérdezte Sasuke.
- Nem… köszönöm.
- Akkor… hozok… inni. – állt fel, majd a tányérral ismét a konyhába robogott, ahol összeszidta magát, amiért így viselkedik.
Végül egy nagy pohár vízzel tért vissza, amit Itachi egy szuszra megivott, majd a poharat maga mellé tette.
Pár percig néma csönd uralkodott, majd Itachi megszólalt látva Sasuke idegeskedését.
- Hány éves vagy?
- Tizenöt.
Itachi elmosolyodott, majd kezét kinyújtva megfogta Sasuke balját, megállítva annak remegését.
- Úgy tűnik… mégis van legközelebb. – nézett Sasukére mosolyogva, aki megdöbbent e tettétől.
Pár másodpercig egymást fürkészték, majd Sasuke előrenézve sírásba torkollt. Jobb kezével arcát takarta, míg bal kezét még mindig Itachi jobbja melegítette. A szorítás erősödött, míg végül összekulcsolódott kezük. Itachi arcán lepergett pár könnycsepp, de megpróbálta magát nem elsírni.
Sasuke kezdett megnyugodni, és Itachi meglepetésére teljesen melléült, és fejét a vállára támasztotta.
- Csak egy kicsit… - suttogta.
Itachi mosolyogva átkarolta derekát, majd fejét Sasukéére hajtotta.
- Sasuke… - hunyta be szemeit, miközben vett egy mély levegőt.
Nemsokára elszenderedtek egymás karjaiban, Itachi utolsó szava mosolygásra késztette Sasukét, a csendülése teljes mértékben megnyugtatta.
- Köszönöm.

<---Előző     Vélemények     Következő--->