Unalmas korareggeli nap az iskolában, ahogy mindig. Körülöttem zsibongó gyerekek. Érettségem már messze meghaladta az övéket, mégis korom miatt egy helyre sorolnak velük. Mindegyik csak csacsog még ilyenkor is. Semmi komolyság. Az előttem ülő szőke is elvan a saját kis társaságában. Nyugodtan figyelhetem, hisz úgyse tud róla. Megjegyzem minden kapkodóan gyors mozdulatát, és gondolatban ostorozom magam.

Folyamatosan édes mosolya jár a fejemben. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Ma reggel arra ébredtem, ahogy selymesen kuncog, és tegnap este erre is aludtam el.

 Megőrülök tőle, tudom, hogy nem lenne szabad így éreznem, de van bármi is, amivel tehetek ez ellen? Nem hiszem...ahogy az igaz szerelemben sem hittem soha.

A fogalom melyet az emberek így használnak csupán egy nagy adag szeretet vággyal keverve. A szeretet pedig az összetartást szolgálja. Egy ember egyedül nem megy semmire, ez is kell a fajfenntartáshoz. Az egész nem több a hormonok csalfa játékánál...vagyis eddig azt hittem, de most meginogtam.

Ha mindez csak a létünket szolgálja, akkor mért érzek így egy velem egynemű iránt?! Ennek nincs semmi értelme...felborult a teóriám...

Most is arra vágyom a legjobban, hogy láthassam a mosolyát...sose akartam még ennyire valaki boldogságát. És mért...?! Mert gyönyörködtet, amit a mimikája kialakít ennek következtében. Függője vagyok, mint valami drognak. Sőt ez már rosszabb. Csak rá tudok gondolni, minden mást kilök az agyam, ha arca akár egy pillanatra felvillan előttem, és bárhogy rázom a fejem, csak nem hajlandó belőle kitakarodni az ilyesfajta elmélkedés.

Régen volt pár rossz tapasztalatom. Csalódtam emberekben, és azután már nem hittem az igaz szerelemben...ugyanúgy, ahogy a feltétlen szeretet sem létezik. Mindez csak tündérmese, amit a gyerekek, sőt sok felnőtt is elhisz...és azelőtt én is. Mikor kezdtem rájönni erre, gyermeki énem ott sírt. Szavai érces vízhangot vertek bennem.

„Ne ébressz fel, mert az álmom az egyetlen, amibe még kapaszkodhatok és életben tart!”

Kíméletlenül kivégeztem... egy reménysugár, amit hamisnak véltem. Nem lehetett maradása. Realista lényem nem tűrte meg magában az ilyen ábrándokat. Pusztulnia kellett...és vele halt az örökös boldogságom. Nem küzdöttem többé minden nap olyan erővel. Volt bármi is, amiért kellett volna? A poros sötétségben a halvány fény már nem mutatott utat. Mentem előre továbbra is magabiztosan, a fájó sebekkel nem törődve, rezzenéstelen arccal, mint aki nem is érez semmit.

És most itt vagyok. Újra látom a kis fénycsíkot, de már nem mond semmit. Hiába kérdezgetem, igyekszem megérteni, elemezni, nem látok mást, csak ahogy a porszemcsék kavarogva néha-néha megcsillannak benne. Mintha csak parányi üvegszilánkok lennének, melyek ezernyi színre törik a fényt.

Megnémulok...elbűvöl...rám tör a vágy, újra látni akarom. Még belőle...többet és többet. Képtelen vagyok elfordítani tekintetem.

Felé nyúlok, hogy elkapjak párat a szentjánosbogárként fénylő apróságokból, de azok örvénylődve szaladnak el markom közeléből. Ha most nem lennék ilyen gyönyör hatása alatt, csak még hirtelenebb mozdulatokkal kapnék utánuk, de így... Megbabonázva figyelem az újabb csodát...a fény játékát. Még mindig fenntartott kezemen megnyugszik pár, és én örömmel húznám magamhoz. Szívem rabul ejtett kismadárként verdes mellkasomban a boldog izgalomtól, hogy most közelről is megcsodálhatom. Ahogy mozgatom végtagom, a fény más-más szögben vetül a rajta lévő apróságokra ezer féleképpen csillogva, de amint a lágyan eső sugárból kiviszem, varázsa megszűnik. Többé nem látom rajta azt az életet, így sajgó szívvel eresztem vissza. Közelségére még mindig tarthatatlanul vágyom. Megvárom, amíg az apró csillagok ezúttal a tenyeremben helyezkednek el.

Innentől már csak távolról figyelem, gyönyörködöm benne, félve, ha magamhoz húznám engedve vágyaimnak, akkor ártanék neki. Nem akarok rosszat egy olyan dolognak...embernek, aki ennyire elbűvölt.

Így téged is messze engedlek... Nem mutatom ki vágyódásom, a végén még kárt tenne törékeny kis létedben. Lehet mindig ott a mosoly az arcodon, de ez csak egy álca... egy rókavigyor, nem pedig a lelkedet néha átjáró igazi boldogság jele. Sebezhető vagy, akár egy szárnyát próbálgató kismadár. Szomorú, hogy ezt csak én látom, de ígérem, vigyázni fogok rád... ameddig csak el nem löksz magadtól, mert megláttad az igazságot.

Energikusan hátrafordulsz, és tekintetünk találkozik. Óceánkék kristály... Szívem reszket, levegőt se kapok, ahogy egyre mélyebbre hatolsz tudatomban, és én a tiedben. Pupillád egyenletesen tágul növelve a szakadékot lelkemben, mely egyre csak hívogat, hogy semmivel se törődve vessem bele magam. Mégis ellent kell mondanom. Ahogy az elhatározás megérik bennem, te elmosolyodsz. Lágyan, szívből, dicsérően mégis csalódottan... Talán neked is fáj? Ne ingass meg, mert nem tudod, mi lenne a következménye.

Hátrébb csusszanok ültömben, hogy a tőled való távolság növelése enyhítse kínomat. Így összképként figyelhetem meg a puhán kényeztető jelenséget, amit te hozol létre...

A hajnali fény éppen rád vetül... szőke tincseid élénken csillannak meg, ahogy kristálytiszta szemed tengerkéken, édes ajkaid nedves része pedig a rózsaszín és a piros lágy változataként tündököl.

Torkom összeszorul a felismerésre... ezek a színek... lelkem belső kis fényes sarka... összekeverve az apró csoda,  amit ott élek meg. Ahova menekülök.

Porszemek tánca a fényben.... Ez vagy te nekem... Szerelmem.

Vélemények