Napok óta fagypont alatt volt a hőmérséklet. Már az első hó is leeset.
Dannával együtt róttuk a Ködföldjét. Híreket kaptunk Orochimaru felől, miszerint valahol Ködrejtekben látták utoljára. Leader sama pedig minket talált alkalmasnak a feladatra. Mármint, hogy elkapjuk Orochimarut. Véleményem szerint abszurd ötlet volt odaküldeni. Hiszen alig néhány hónapja voltam hivatalos tagja az Akatsukinak.
Sasori Danna sohasem volt megelégedve velem, se a teljesítményemmel. A művészetemről már ne is beszéljünk!
Mint már említettem, igen hűvös idő uralkodott akkortájt. Engem rendesen meg is viselt, nem úgy, mint Sasori Dannát.
Az ő teste rendkívül hasznosnak bizonyult abban a fogcsikorgatóan borzalmas időben.
No igen.
A lényeg, hogy nem kellett sokat kutatnunk, mert Orochimaru hamar előkerült. Igaz nem önszántából. Nem is nagyon volt elragadtatva a viszontlátás örömeitől Sasorival.
Merthogy csapattársak voltak egykoron. Még a tagságom előtt.
Sokáig csak szócsatáztak. Egyfolytában egymást bombázták az idegesítőbbnél idegesítőbb beszólásokkal.
Valahogy én kimaradtam ebből az egészből. Mikor már a harc folyt, a legnagyobb feladatom is mindösszesen annyi volt, hogy minél kevesebb vizet zavarjak.
Persze csak képletesen.
Ámbár egy-két ninja, akik nagy valószínűséggel Orochimaru szolgái voltak, eléggé unhatták magukat, mivel rám támadtak.
Csak úgy.

Sosem voltam a szabályszerűség híve, de azért szerintem a kb. 4 az 1 ellen akkor sem fair!
Na mindegy.
Szóval voltak vagy 4-en 5-en. Nagyon erősek voltak.
Igaz én se panaszkodhattam.
Mégis…
Akárhogyan is próbálkoztam támadni, egyszerűen nem jártam sikerrel. Nagyon összeszokott társasággal volt dolgom.
Maga a harc elég sokáig elhúzódott. Az állás sajnos nem az én javamra hajlott. Már az összes muníciómat elhasználtam, s nem egy könnyed és súlyos sérülést is összeszedtem.
Azok az alakok pedig még a chakrájukból sem fogytak. Egyszer észleltem, hogy gyengülnek, de akkor valamilyenféle jutsuval megsokszorozták erejüket.
Abban a pillanatban tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve.
Már voltam annak a dagadt fickónak a csapdájában, a bal karom szilánkosra törött az ikrek támadásai során, az a nyomorék csaj pedig folyton genjutsu alá vont!
Már alig álltam a lábaimon. Látásom homályosult. Valószínűleg a nagymértékű chakra és vérveszteségtől.
Sasori Dannáéktól pedig igencsak eltávolodtunk. Esélyem se volt arra, hogy legalább segítséget kaphassak.
Hosszú percek óta álltunk egy hatalmas jégmezőn, mély csendbe burkolózva, várva, hogy valaki lépjen.
Egyik pillanatról a másikra, mindannyian vigyorogni kezdtek, mint a tejbe tök.
Nem tudtam miért. (Habár sejtésem az volt.) Persze célkitűzésem volt, hogy kiderítsem, ami sikerült is, de ahhoz nekem még csak a kisujjamat se kellett mozdítanom.
Értetlenül figyeltem a történteket.
Mellkasomból kiindulva egy ritmikusan pulzáló fájdalmas érzés áradt szét az egész testembe. Tekintetem a kínjaimnak az eredőjét kereste. Nem volt nehéz megtalálnom.
Jobb tüdőmből egy csontra emlékeztető szúróeszköz állt ki. Még az is meglehet, hogy tényleg csont volt. Bár annyira ez nem lényeges.
Testem egész ízében remegni kezdett. Már az sem segített rajtam, hogy egy szúró fájdalommal megfűszerezve, kirántották belőlem a „fegyvert”.
Erőtlenül rogytam össze.
Minden egyes levegővétel felért egy kínszenvedéssel. Ahogy a vér a tüdőmbe áramlott… cseppet sem volt kellemes.
Az ez utáni események teljesen összefolytak.
Amire emlékszem, az, hogy Orochimaru kissé megviselten, de megjelent. Ezt követően hirtelen filmszakadás.
Következő képkocka: jéghideg víz vesz körül. Őrülten kapálózva próbálok feljutni a felszínre. De már nincs felszín. Nincs többé levegő. Csak a víz, ami a tüdőm velejébe hatol, s irdatlan fájdalmak kíséretében akar a túlvilágra juttatni.
Mintha csak elálmosodtam volna. Szemeim lassan lecsukódtak, az elmém, az agyam, eltompult.
Gondolkodás nélkül hagytam, hogy a víz már az orromon keresztül is bejusson testembe.
Minden elsötétült előttem, s még utoljára azt kívántam, bárcsak élhetnék még egy kicsit… egy csaták nélküli békésebb világban.

* * *

Olyan megnyugtató. A semmiség. Minden olyan, hogy is mondjam puha. Nem is tudom, mintha lebegtem volna. Fantasztikus érzés. Azt hittem, ha egyáltalán hittem, hogy ezt semmi sem tudja megzavarni. Mármint ezt az érzést. Mert hogy halottnak hittem magam.
Mégis, egy fülsiketítő hang, csak nem hagyott nyugodni. Normálisan gondolkodni sem volt időm. Arra a kellemetlen ricsajra eszméltem fel „kábultságomból”
Csapkodtam jobbra-balra, hátha valamilyen úton-módon elhallgattathatom az irritáló „hangjelenséget”.
Nagyot puffanva, és koppanva, valami keményet a fejemre rántva vettem tudomásul, hogy meg vagyok testesülve. Azaz élek.
Kissé szédelegve igaz, de feltápászkodtam. Azt a valamit, ami a fejemre esett, egyben ami azt a zajt kiadta, /De csak adta!/ addig vertem a kezembe akadó papuccsal, amíg el nem hallgatott.
Miután ténylegesen felfogtam, hogy még mindig élek, s különösebb bajom nincsen, körültekintettem, hogy egy csöppnyi fogalmam legyen, mégis hol lehetek.
Az első szó, avagy gondolat, ami eszembe jutott: furcsa
Számomra ismeretlen dolgok sorakoztak a szekrényeken. Hirtelen annyira összezavarodtam. Főleg azok után, hogy a legfőbb fegyvereim, a szájak a kezemről, ELTŰNTEK!
Kétségbeesetten hátráltam kifelé, s eközben véletlenül sok kis kacatot levertem helyükről.
Kintről női hangokat hallottam.
- Mi történt? Mi volt ez a zaj? Minden rendben?
Nem válaszoltam. Jó ninja lévén, lapítottam. Hallgatóztam még egy kicsit.
Amit ki tudtam következtetni, hogy az ajtó mögött egy folyosó lehet, mert balról és jobbról léptek zaját hallottam.
Ha körül kéne írnom, azt mondanám könnyűek. Mármint a léptek. Valószínűleg 2 nő. Egy-egy mindkét oldalról.
Lassan kimentem szobámból. Az épület többi része is érdekes látványt nyújtott.
Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam balra.
Hangtalanul közelítettem meg az előttem slattyogó személyt. Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy egy konyhában lehettünk.
Egy, az asztalra dobott kést a kezembe vettem, majd hátulról elkaptam a lány grabancát. Száját bal kezemmel befogtam, míg jobb kezemmel a kést szorosan a torkához szorítottam.
- Hol vagyok? Mit csináltatok velem? – suttogtam a csaj fülébe. Közelebbről vettem észre, hogy körül-belül 16 éves lehetett.
Meg se próbált válaszolni. Sikítással se erőltette meg magát. Helyette elkezdett bőgni. Már épp elvágtam volna a torkát, mikor valaki felsikított a hátam mögött.
- Úristen! Deidara!
Nyugodtan megfordultam a „túszommal” együtt.
- Még egy lépés, és elvágom a torkát! – fenyegetőztem
- M-mit csinálsz? Eszednél vagy?
Arcom eltorzult a visszafojtani kívánt dühtől.
- Hol vagyok? Mégis kik maguk? Egyáltalán honnan tudja a nevem? – zúdítottam megválaszolni való kérdéseimet.
- Mi-micsoda?- értetlenkedett a nő
- Jól hallotta! Válaszoljon már! Hol vagyok? – ismételtem önmagam
- Hol lennél az Istenit? Otthon! Mi ütött beléd, édes fiam?
- Miről beszél? Mondja meg az igazat, vagy esküszöm, elvágom a lány torkát!
A kiscsaj még jobban sírt, s már remegni is elkezdett.
- Az igazat mondom! Deidara! Ereszd már el a húgodat! Nyugodj le kérlek!
- A húgomat? – kérdeztem, de választ nem kaptam. Egy ismerős hang csendült fel a közelből.
- Mi ez a hangzavar ilyen kora reggel? – Alig hogy feltette a kérdést, már meg is jelent az ajtóban.
Ott volt. Utolsó ments vágyam, egyetlen reménységem.
- S-Sasori Danna?
Arcáról mérhetetlen döbbenet tükröződött.
- Deidara? Mi a szent szart művelsz?
- Megzavarodott! Sasori, kérlek, tegyél valamit!
- Hol vagyunk Danna? Kik ezek az emberek? – böktem rá a hölgyeményekre.
- Nem ismered fel őket? – kérdezte Danna tapintatosan.
- Honnan ismerném? – kérdeztem vissza, viszonylag értetlenül.
Az idősebb nő fájdalmasan felsikkantott.
- Azt tudod, hogy Én ki vagyok? – kérdezősködött Sasori
- … Milyen kérdés ez Danna? Hogyne ismernélek? Hiszen társak vagyunk már egy ideje! Mit csináltak veled?
Sunyin összenéztek, majd Sasori elindult felém.
- Te nem is vagy Sasori Danna! – mondtam remegő hangon, miközben hátrálni kezdtem – Miféle jutsu ez? Mit csináltatok velem?
- Nem tudom mikről beszélsz, Deidara. De nyugodj meg! Biztosíthatlak afelől, hogy Sasori vagyok.
- Nem, nem az vagy!
Lassan közeledett, én pedig egyre kétségbeesettebben kerestem egy kiutat.
- Deidara, add át azt a kést. – bal kezét felém nyújtotta.
Bizalmatlanul tekintgettem a kezére, majd arcára.
- Nem.
- Nem? – lepődött meg
- N-nem. Nem őrültem meg! – a kést még jobban a lány torkához szorítottam.
- Deidara! – csattant fel a Sasori hasonmás – Azonnal erezd el!
Meglepődöttségem következtében elejtettem a kést, a lány pedig összeesett előttem.
Megsemmisülve figyeltem bénaságom. „Sasori” közeledett.
- Engem aztán nem fogsz elkapni! – sziszegtem dühösen, majd minden erőmet összeszedve futni kezdtem a kijárat felé.
A vörös hajú rögtön reagált, s könnyedén elkapott.
- Akkor sem hagyom magam! – ordítottam – Eressz!
Kezeimet hátam mögé csavarta, majd letepert a földre, fejemet leszorította, s az összhatás kedvéért még rám is ült, hogy csak azért se tudjak mozdulni.
- Eressz már el… - nyöszörögtem – ha tényleg te vagy Danna, akkor miért teszed ezt velem, hm?
- Nem vagy eszednél. – válaszolta nyugodtan – majdnem megölted a saját húgod! Mit vársz, mégis mit csináljak?
- Nekem nincs húgom! – mondtam zaklatottan – nincs húgom, anyám sőt a változatosság kedvéért még apám sincsen!
- Miket beszélsz?
- Mind halottak! – folytattam – ha te lennél az igazi Danna, ezt tudnod kéne!
Nagyot sóhajtott. Rám hagyta a dolgot.
„Anyám” az állítólagos testvéremhez sietett, és megpróbálta megnyugtatni. Kisebb-nagyobb sikerrel. Miután sikerült kivinnie a konyhából egy másik helyiségbe, visszajött. Mármint az anyám.
- Adnál egy kis ragasztószalagot? – kérdezte a vörös, az állítólagos Sasori -_-’’
- Minek az?
- Csak nem foghatom így!
- Jaj persze! Egy pillanat!
Kotorászás, motoszkálás, majd közeledő léptek.
Egy kicsit gyengült a szorítás a csuklóimon, de azonnal más kellemetlen valamit tekertek a kezemre.
Hatalmas megkönnyebbülés volt szervezetemnek, mikor „Sasori” leszállt rólam.
Fájdalmasan felnyögtem, mikor hirtelen felültettek. Sajogtak az izmaim.
Mind a ketten előttem álltak, és elég furcsán néztek rám.
- Mi van? – kérdeztem
- Neked, mi a bajod? – kérdezett vissza az áll Sasori
- Nem értelek – válaszoltam
„Sasori” leguggolt elém.
Kissé zavarba ejtő volt. Az a közelség.
Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.
- M-mit csinálsz, hm?
- Csak próbálok rájönni, mi történhetett veled, egy éjszaka leforgása alatt. – gyengéden végigsimított az arcomon, majd beletúrt a hajamba – semmire sem emlékszel?
- K-kéne? – dadogtam
Elmosolyodott.
Olyan furcsa volt. Sohasem láttam azelőtt Sasorit mosolyogni.
Sőt. Azelőtt még csak meg sem érintett. Nem hogy rögtön ilyen gyengéden meg minden…
Megráztam a fejem, és elkezdtem vergődni. Újra.
Hirtelen egy-egy kezet éreztem vállaimon.
- Lenyugodnál végre? – kérdezte Sasori
- Ha elmondod kik vagytok, hm – válaszoltam flegmán
Mind a ketten nagyot sóhajtottak.
- Az a kedves asszony, ott – mutatott a szőke nőre – az édesanyád. A lány pedig, akit majdnem megöltél az egyetlen testvéred.
- És te ki vagy, hm?
- Én vagyok a te… - elharapta mondatát. Rápillantott a nőre, nyelt egy nagyot, majd folytatta – csak egy barátod vagyok.
- Hm…miért nézel úgy ki, mint Sasori Danna?
- Talán, mert én vagyok Sasori?
- De az nem lehet! – erősködtem – Te nem vagy Sasori Danna, ők pedig nem a családom!
Az „anyám” is közelebb jött. Sírós hangon megszólalt.
- Kérlek ne makacsold meg magad. Higgy nekünk, hiszen az igazat mondjuk! Sasori – fordult az említetthez – idehoznád az egyik fotóalbumot?Hátha azzal sikerül megnyugtatni, vagy meggyőzni.
- Máris! – gyorsan elszaladt. Sokáig néztem utána, végül tekintetem „anyámra” szegeztem
- Miért nem hiszel nekünk? – kérdezte
- Nem tudom. – válaszoltam egyszerűen – miért kéne?
Lehunyta szemeit és egy nagyot sóhajtott.
- Ha elengedlek megígéred, hogy nem támadsz meg?
- Semmit sem ígérhetek, hm – feleltem könnyedén, egy gonosz mosollyal fűszerezve.
„Anyám” arca eltorzult, nos vagy a dühtől, vagy a félelemtől. Sajnos meg nem mondhatom. Bár szerintem az előbbitől, mivel egy akkora nagy büdös pofont adott, hogy az arcom szinte lángolt a fájdalomtól.
- Az Isten áldjon már meg Deidara! Minek ez az egész? Miért csinálod a fesztivált?
- Én nem csinálok semmiféle fesztivált! Fogja már föl, hogy én nem vagyok a maga...
- Megvan! – sietett be Sasori. Amint beszaladt, rögtön elém nyomott egy könyvet, majd kinyitotta.
- …fia – fejeztem be elképedten félbehagyott mondatom. Hitetlenkedve bámultam az elém tárt képeket. Ott voltam rajta. Bizonyosan én voltam. Öleltem Sasorit, meg a két szőke nőt.
- E-ez lehetetlen – suttogtam
- De igaz – fűzte hozzá „anyám”
Sasori visszafelé lapozgatott. Akkor megakadt a szemem egy képen. Körül-belül a 3-4 éves önmagamat láttam anyám ölelésében. Hirtelen eszembe ötlött az arca. A mosolygós selymes bőrű arc, a szép kék szemek. Hogyan is feledhettem el?
Feltekintettem az imént említett tengerkék szemekbe.
Hihetetlen hogy nem tűnt fel a hasonlóság. Hiszen csak az idő járt el felette.
- T-te vagy az anyám – suttogtam
Megkönnyebbülve sóhajtottak fel mind a ketten.
- Akkor te tényleg Sasori vagy? – kérdeztem a vöröst.
Bólintott.
- Értem. – szomorúan hajtottam le fejemet. Gondolkodóba estem. Mi ez az egész? Zakatolt a fejemben. Az addigi életem hazugság lett volna, vagy mi? Elmélkedésemből az térített észhez, hogy leszedték a kezemről a…a ragasztószalagot.
Megdörzsöltem csuklóimat, hátha a kellemetlen érzés elmúlik belőle.
Sasori gyengéden megfogta egyik kezem, majd talpraállított.
- Kösz – mondtam erőltetett mosollyal
- Jól vagy, drágám? – aggodalmaskodott „anyám”
- Persze. Tökéletesen – hazudtam. Igazából kellemetlenül éreztem magam.
Észrevehette hogy nem mondtam igazat, mert egyik pillanatról a másikra magához rántott, majd addig ölelt, amíg már csipogó hangon sikerült a tudtára adnom, hogy elfogyott a kevéske kis levegőm.
Ennek ellenére jól esett. Egy picit. Engem soha senki nem ölelt meg. Mármint azóta, hogy az egész családom meghalt.
Egyfajta jóleső bizsergés fogott el. Éreztem, hogy legszívesebben mosolyognék.


Valami mégsem hagyott nyugodni. Szétnéztem a konyhában. Amit legelőször észrevettem, az én magam voltam. Vagyis a tükörképem. Hogy mégis mi módon került egy tükröt pont a konyhába, fogalmam sincs.
Ami igazán érdekes volt az ugyancsak én voltam. A látványtól először majdnem eszméletemet vesztettem.
Fájdalmasan felnyögtem.
Szörnyűség!
A hajam!
Odaveszett!
Olyan rövid volt! Csak a vállamat súrolta, ha egyáltalán súrolta.
Már igazán csak ez hiányzott nekem! Elég sok új információt kellett feldolgoznom az elmúlt jó pár percben, szóval ez már csak hab volt mindennek a tetején!
A kétségbeesés hirtelen járta át testem, és az a pillanatnyi kellemes melegség, egy szemhunyásnyi idő alatt kiszállt belőlem.
- Ne – nem nem nem. Nem vertek át! – mondtam remegő hangon, erőltetett vigyorral arcomon – Majdnem átvertetek, de csak majdnem! De én nem dőlök be ilyen egyszerű trükköknek! Az elmémben kutattatok! – pöcköltem meg saját homlokom – de átláttam rajtatok! Nem véletlenül kerültem a bingó könyvbe, mint egy S rangú körözött ninja! – Láttam az arcukon, hogy meglepődtek. Hmpf. Mit gondoltak, hogy egy együgyű idióta vagyok?
Aznap már másodszor indultam a kivezető út felé, de „Sasori” ismét megpróbált megállítani.
No de nem hagytam magam.
Felhasználva addigi taijutsu tudásom, támadásba lendültem.
Kissé meglepődtem, mikor egy ütésemnek nem akkora volt az ereje, mint általában lenni szokott.
Azt már egyfajta jelnek vettem, hogy Sasori másodszor is lefogott.
Agytekervényeim szüntelenül az addigi eseményeket dolgozták fel teljes erőbedobással.
Vergődésem közepette megértettem. Hihetetlennek tűnt, de igaznak kellett lennie.
A családom létezése, Sasori Danna furcsa viselkedése, a kinézetem, a gyengeségem és az a furcsa hely. Minden összeillett.
- Ez nem én vagyok! – kiáltottam – eressz! El kell tűnnöm innen! Engedj el! Engedj már el! - a fejem majdnem szétrobbant az idegtől – Ez nem a valóság! Ez nem…ez nem – egyre lassabban bírtam beszélni – ez nem az én életem – suttogtam elhalóan.
Fejem elnehezedett, majd előrebukott.
Végül is annyira kiakadtam, hogy egyszerűen elájultam.
Hát na! Van ilyen!

Vélemények     Következő--->