Fájdalmas szavak
Kezdem unni ezt a veszekedést. Minden nap eljátsszuk ugyanazt. Mintha valaki mindig visszapörgetné az időt. Már annyira belefáradtam a folytonos vívódásba, a pofára esésbe.
Nagyon ritkán esett meg, hogy az egyszerű szócsatából komoly, vérremenő küzdelem legyen. De ha ez megtörtént, ép bőrrel biztos, hogy nem úsztam meg. Túl gyenge vagyok. Én és a művészetem. Sose szárnyalhatjuk túl Sasori Dannát. Számomra ő egy akadály, amelyet sohasem küzdhetek le.
Igazából csak egy elismerést szeretnék. Se, többet se kevesebbet. De úgy látszik ennek nagy ára van. Most is itt fekszem egy motelszobában, ami az Isten tudja, hogy hol lehet. Jó pár éve volt, hogy ilyen komoly kimenetele lett egy beszélgetésünknek. Persze megint alul maradtam. Meg is halhattam volna. Hidegvérrel végzett volna velem. Hiszen Sasori Danna nem érez semmit. Senki se vagyok a számára. De mégsem ölt meg. Hogy miért? Arra nem emlékszem. Minden elvész a homályba.
Sokszor elképzeltem milyen lehetett Danna fiatalkorában, mikor még teljes valójában ember volt. Mit érezhetett? Gyűlöletet, undort, féltékenységet netalántán szerelmet? Tudott szeretni? Ostoba gondolatok... Ezért is jobb nálam. Nem vonják el a figyelmét holmi ostoba emberi érzelmek. Erre mit mondhatnék? Képes vagyok érezni, s úgy érzem ezzel teljesen elvesztem. Szánalmas. Fáj ezt mondanom, de szánalmas vagyok. Ő se mondana mást. Ha egyáltalán elmondanám... Hamarabb robbantanám föl magam, minthogy szemtől szembe megmondjam az igazat.
Csodálom ha még nem tűnt fel neki. Akárhányszor a közelembe tartózkodik, remegek. Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne beszéljek össze-vissza, hogy ne nézzen nagyobb baleknak, mint ami már eleve vagyok. Annyiszor, de annyiszor kívántam, hogy úgy érezzen, mint én. Hogy végre magamhoz öleljem, s nem engedve senki szavának örökre vele maradjak... Sokáig vívódtam önmagammal. Hisz tény és való mind a ketten felnőtt férfiak vagyunk. Akárhogyan próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy én... Sasorit... Képtelenségnek tartottam. Az a sok harc... azok után nem lehet. De mégis... Még most sem értem pontosan hol és mikor, de beleszerettem Sasoriba. Minden mozdulatát ámulva, szinte nyálcsorgatva figyelem mind a mai napig...
Ezer harcot is megvívtam már. Sok száz súlyos, s fájdalmas sebet beszereztem. Nem egyszer kellett a halállal szembenéznem. Annyi kínt, szenvedést és megaláztatást átéltem, de egyik se fájt úgy, mint ez. Minden egyes nap szánalmas életemből azzal telik, hogy szembe kell néznem a ténnyel, hogy akit szeretek sohasem lehet az enyém. Ez az érzés cafatokra tépi a szívem. Legalább már tudom, hogy nekem is van...
Úgy érzem, mintha minden egyes alkalommal, amikor felkelek és szembesülök az életemmel, egy kicsit mindig meghalok. Ostobán hangzik. Tudom. De egy idióta szájából más nem is származhat.
Hogy meddig bírom ezt ki, nem tudom. Legszívesebben gyáva nyúl módjára elszaladnék, ha nem lenne tele a testem sebekkel, és nem érezném hatását Sasori bénító mérgének.
Most is itt ül velem szembe, s lassan kimérten beszél nekem. Mindig ilyen volt. Sose beszélt feleslegesen. Éppen arról oktat ki, hogy milyen felelőtlen, együgyű vagyok és még sok mást... Erre én? Elsírom magam, s szokásos idióta vigyorral a képemen belevágok a szavába, hogy: Tudom...
Nem szól semmit. Csak méla undorral végigtekint rajtam, s a szememre hányja: Szánalmas vagy! Ettől én csak még jobban sírok. Soha életembe nem sírtam az Istenért se de most... Beszélni sem tudok... Talán még szerencse. A torkom valami hatalmas gombóc feszíti szét...
Szánalmas nem?! Mintha eddig ezt nem tudtam volna. Bárkitől elviseltem volna ha ezt mondja nekem, legfeljebb fölrobbantom, de ezt tőle hallani sokkal fájdalmasabb. Tudtam, hogy egyszer úgyis ez lesz. De mégse sikerült rá eléggé felkészülnöm...
Megpróbálom háborgó lelkem lenyugtatni. Csak úgy sikerül, ha lehunyom a szemem. Így legalább nem látom az arcát, s elhitethetem magammal, hogy ez az egész csak egy rossz álom, aminek feltehetőleg nemsokára vége...



Gondolatok
Akárhogyan is nézem, már nem ugyanolyan. Ezek a kezek... nem az enyéim.
Ez a társ... nem az enyém.
Minden olyan elveszettnek tűnik. Pont úgy, ahogyan ő is elveszett e világba.
Talán véletlen, bár az elég abszurdnak tűnik. Fontos volt a számomra. Túlságosan is. Szerettem. Nem tagadom. Emiatt úgy érzem utána kell mennem. De még annyi dolgom volna ebben a világban. Mégis elvágyok. Mindennél jobban szeretném még egyszer látni. Ölelni. Csókolni...
Nem mintha bármikor megtettem volna. Egyoldalú, s beteljesületlen szerelem volt a mienk... Az egész csak ábránd volt. Akármennyire is akartam, számomra Sasori Danna megközelíthetetlennek, érinthetetlennek tűnt.
Istenem, ha lenne még egy esélyem! Elmondanám! Mindent elmondanék, amit éreztem, amit most is érzek. Nem érdekelnének a következmények, csak magam mögött tudhassam a tényt, hogy tudja. Tudja, hogy mit érzek.
Megannyiszor álmodtam, hogy bevallok neki mindent. Az érzelmeim, a terveim, a vágyaim... Sokszor elfogadta, sokszor megtagadta. Nem egyszer keltem föl hevesen, egy szenvedélyes ámde hazug álomból... Már-már depresszióba estem a túlságosan elfojtott érzelmektől, s a ki nem törhető vágytól melyet Sasori iránt tápláltam... Valamelyest sikerült csalódottságom levezetnem a misszióink során. Egy-két jelentéktelen ninja cafatokra robbantása igen kellemes időtöltésnek, ideglevezetésnek bizonyult.
Talán ha Tobi nem lenne, sokkal könnyebb lenne feldolgoznia történteket.
De így szinte lehetetlennek tűnik, mivel minden egyes nap amióta társak vagyunk, szembesít a valósággal, hogy ő a társam, mivel Danna meghalt. Olyan hihetetlenül örül annak, hogy Sasori már nincs köztünk... legszívesebben egy bombát dugnék le a torkába... Azután nevethetne! Nem is értem hogyan került a szervezetbe. Semmi önfegyelme, komolysága... Hol érzi ez magát? Az óvodában? Idióta

hmm... Egyre többször érzem úgy magam, mintha a világ ki akarna taszítani. Fölösleges vagyok. A művészetem már fabatkát sem ér. Mi értelme az életnek, ha már nincs amiért küzdhetnék, nincs ami éltessen a nehéz időkben? Iszonyatosan fáj. Leírhatatlanul.
Már epekedve várom azt a pillanatot, amikor mindent hátrahagyva eltávozzak ebből a romlott világból...
Már az erőm is teljesen elhagyott... Nem tudom meddig bírom tartani ezt a kemény külsőt. Belefáradtam önmagam ámításába, hogy egyszer minden jóra fordul és elfelejthetem ezt a sok szörnyűséget...
Ő nincs többé. Akármennyire is kívánom, hogy csak egy rossz álom legyen az egész, NEM AZ!
Ideje lenne már észhez térnem... EZ a rideg valóság!
De miért ilyen nehéz? Hátrahagyni az emlékeket?
Talán, mert más nem is maradt a számomra? Ha az emlékeim elvesznének,én is elvesznék, s létem utolsó értelme is velem együtt válna semmivé?
Nem!
Nem akarok túllépni. Ameddig erővel bírom, s két lábbal a Földön járok, megőrzöm Sasori Danna emlékét. Nincs is más aki megtehetné. Én vagyok...Én voltam az egyetlen, aki megértette a gondolatait s a tetteit. Senki más.
Felnéztem rá. Csodáltam. Szerettem.
Sose fogom elfelejteni.
Örökké emlékezni fogok rá.
Mert számomra ő mindennél fontosabb volt.

Vélemények