3 óra. Már 3 kőkemény unalmas órája fecsérlem az időm egy olyan dologba, amit eredetileg még csak le se szarnék.
Hogy mégis miért teszem azt, amit teszek?
Bizony ez egy jó kérdés. A válasz mégis igen egyszerű. Két szó.
Uchiha Itachi.
Az ember, aki eltiport.
Az ember, aki lenézte a művészetem.
Az ember, akit szívből gyűlölök.
Azok a szemek. Azok az átkozottul bitang szemek! Amelyekben nincs elismerés! Csak megvetés és gyűlölet!
Sharingan...
Mit meg nem adnék, ha egyszer én lehetnék aki győzelemittasan a boldogság mámorában úszva jelenti ki, hogy vesztettél.
Gyűlölöm. Tiszta szívemből gyűlölöm azt az Uchiha férget!
Legszívesebben...

- Deidara! - A Leader ingerült hangja zökkentett ki gondolatmenetemből. Kissé értetlenül néztem szét az összegyűlt társaságon.
Az Akatsuki egy része személyesen, a többi pedig hologram formájában volt jelen.
Valami lényeges dologról maradhattam le.
- Deidara! Igazán örülnék, ha megtisztelnél vele, ha kivételesen nem álmodoznál a gyűlésen, amelyet, mint te is tudod elég ritkán tartunk meg!
Enyhe késztetést éreztem arra, hogy egy C4 - es bombát dobjak a jelenlévők közé. Nagy nehezen, de végül is sikerült visszafognom magam.
Amúgy meg nem sokat értem volna vele, mivel a főnök sohasem tisztel meg személyesen... Ezért se bízok benne!
Ezután a kis " fejmosás " után már hallgattam miről is folyik a traccsparti.
- ... S emellett elég elkeserítő az a tény, hogy a Kyuubit sem sikerült elkapni, de mint...
Akaratlanul is, de felnevettem.
- Netalántán valami vicceset mondtam volna?
- Dehogy is! Isten ments! De ha már így szóhoz jutottam, nem feledkeznék el megjegyezni, hogy én megmondtam.
- Mégis mit? - kérdezte flegmán a Leader.
- Azt, hogy Itachi legyen akármilyen híres és "erős", nem elég ahhoz, hogy elkapja a Kyuubit, hmm.
- Értem. És mégis ha nem ő, akkor mond csak meg ki lehetne az, kire gondoltál, aki ebből a szedett vedett társaságból képes lenne rá?
- Akárki... talán én is.
- Ne légy ennyire oda magaddal! - hallottam Sasori danna recsegős távoli hangját.
A többiek is csak sustorogtak.
- Nem véletlenül lett Itachira bízva a feladat. - folytatta a Leader - Ha nem tévedek, hellyel-közel 2 éve vagy tagja az Akatsukinak. Még az alapképzést sem végezted el teljesen! Ne akarj olyat, amihez jelenleg még nem vagy elég érett!
- De igen is KÉPES lennék rá! - hirtelen álltam fel helyemről, s dühömben egy hatalmasat belevertem az asztalba. - Igenis vagyok olyan erős, mint Itachi! Egy nyamvadt 12 éves gyereket nem tudott elkapni! Mi lehet ezen olyan nehéz?! Én már rég tálcán hoztam volna el a Kyuubi jinchurikijét!
Halálos csönd telepedett a helyiségre, melyet a hologramok enyhe zizegése tört meg.
Szemeimmel körbepásztáztam az ott lévőket.
Ő is ott volt.
Lassan felállt, majd az eddig lehunyt szemeit kinyitotta.
Egy pillanat alatt izzott fel a Sharingan.
Mint lepkefing a levegőben, úgy szállt el addigi magabiztosságom.
Testem megremegett. Hátrálni akartam, de csak azt értem el, hogy visszahuppantam a székembe.
Kellemetlenül rákönyököltem az enyhén behorpasztott asztalra, s arcomat a tenyerembe temettem.
Itachi is visszaült.
- Köszönjük ezt a kis drámai jelenetet, Deidara. Ezekben, a vészes időkben pont ez hiányzott nekünk. Hogy valaki megpróbálja szétzúzni a már-már kialakult csapatot... Mindazonáltal a terv nem változik. A te feladatod az Ichibi elfogása lesz, míg a Kyuubi megmarad Itachinak. Nem vagy elég erős, hogy olyan dolgokba üsd az orrod, mint a Kyuubi elkapása.
Testem újra megremegett, de már nem a sharingan okozta félelemtől, hanem a dühtől. Attól, hogy már megint megaláztak. És megint ugyanaz a személy.
Székemben hátradőlve, próbáltam lenyugodni, s gyilkolási vágyam elrejteni...

Ha az érzékeim nem csaltak, talán még olyan fél óráig folyt a vita, ami nem szólt egyébről, mint hogy pontosan kinek kit is kellesz elfognia, és hogy miért is tesszük azt, amit.
" Egy jobb világ érdekéért, amit majd mi irányítunk. "
Hihető is... A Leader az első adandó alkalommal majd megöl minket, ha a terve sikerrel jár. Az tuti.

Már-már komolyan azon gondolkodtam, hogy a földre rogyva adok hálát Istennek, amiért végre véget vetett ennek a szarnak.
"Életem egy zuhanyért!" - kiáltottam el majdnem magam, mikor elindultam a nekem kiosztott (ha nevezhető szobának) kis lyuk felé.
Mikor benyitottam, közel jártam ahhoz, hogy elhányjam magam. A levegő állott és penészes volt. Ablak persze sehol sem volt. Mert minek is az?
Megpróbálva ezeket nem figyelembe venni, eldőltem az ágyon. Amely egyértelműen borzasztóan kényelmetlen volt.
Kis ideig bambán bámultam a plafon repedéseit, majd nagy levegővétel után eldöntöttem, hogy csakugyan kellene az a zuhanyzás, mert ha már a saját szagom érzem, az nem valami bíztató...
Miután sikerült megerőltetnem magam és felálltam, a feleslegesnek mondható ruhadarabokat lehámoztam magamról.
Elcsoszogtam a fürdőbe, majd nyugodtan elkönyveltem magamban, hogy ez a helyiség is hozza a helyi színvonalat.
Mielőtt beálltam volna a zuhany alá, megkémleltem magam a tükör előtt.
Enyhén kifejezve, elborzadtam. Hiszen alig vannak izmaim!
Gondolkozóba estem, s arra a megállapításra jutottam, hogy lehetséges, hogy többet kéne munkálkodnom a közelharcban.
Igaz ezt az ötletet hamar el is vetettem, mivel ha ezt tényleg komolyan gondoltam volna, akkor túl sokat kellett volna mozognom... Az túl fárasztó. Nem nekem való. Abban nincs semmi művészi...


A hideg víz, mint ezer tű szúrása, úgy érintette a bőröm, mégis eszméletlenül jól esett. Végül egy idő után átállítottam melegre, s tovább élveztem a zuhanyzás örömeit.
Mikor úgy éreztem, hogy a forró víz már eléggé felvitte a vérnyomásom, elzártam a zuhanyt.

Könnyedén, és gyorsan megszárítkoztam, s miután derekamra kötöttem a törülközőt, a hajamat fésülve visszaindultam a szobába.
A sarokban ártatlankodó éjjeliszekrényhez elslattyogtam, majd miután eléggé jólfésültnek éreztem magam, letettem a fésűt.

A hideg szaladt végig a hátamon, mikor megéreztem egy alaknak a chijét a szobában.
Hirtelen ötlettől vezérelve a fésűt újra felkaptam, majd 180°-os fordulatot véve az idegennek vágtam. Könnyedén kivédte támadásom, így a szeretett fésűm a falban végezte...
Kedves vendégem nem titkolta sokáig kilétét, s a sarok védő sötétjéből lassacskán kisétált.
- Te meg mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
- Revansot? - tette fel költői kérdését Itachi
- Pont te? Ezt inkább nekem kéne követelnem, hmm!
- Ch. Jó vicc - mondta nyugodtan - a saját gyengeséged miatt akarsz rajtam bosszút állni?
- MÁR MEGMONDTAM, HOGY NEM VAGYOK GYENGE! ÉN IS VAGYOK OLYAN JÓ MINT TE, VAGY AKÁR A TÖBBIEK!
- Igazán? Miért nem bizonyítod be? - kérdezte a szokásos hangnemében, amitől már a falra tudtam volna mászni... Arcán egy halvány mosoly jelent meg, miközben egy szempillantás alatt aktiválta a sharingant.
Szerettem volna gyorsan visszavágni, de valamiféle genjutsu hatása alá kerültem.
Itachi egyre közelebb került hozzám, s én egy lépést sem tudtam tenni.
- Ha annyira erős lennél, mint amit annyira makacsul állítasz, miért nem teszel már valamit? Miért nem mozdulsz?
- ...
- Csak megnyugtatás képen... még semmit sem tettem. Ami most maradásra késztet, amiért nem menekülsz, nem más, mint a saját félelmed! Törődj bele! Gyenge vagy! Harmat gyenge.
Már csak néhány centi volt közöttünk, de egyszerűen nem tudtam mit tenni. Mozdulni akartam! Harcba szállni! Mégse voltam képes rá.
- Hiszen te reszketsz...
Ezután se szó, se beszéd, megcsókolt.
Ezzel mintha újra a jéghideg víz alatt lettem volna. Abban a pillanatban észhez tértem, így megpróbáltam egy jobb egyenest bevinni neki, de még időben elhajolt.
Kihasználva csöppnyi kis időmet, egy távolabbi helyre ugrottam.
- Basszus! M-mégis mit akarsz tőlem?!
- Nem mondtam volna?
...
REVANSOT!

Hirtelen jelent meg előttem, ezzel együtt szívbajt is magával hozva.
Jobb kezével belamarkolt a hajamba, és az ágyamhoz rángatott s "gyengéden" mondhatni rádobott az alvásra kitalált alkalmatosságra, (már ettől tuti 1-2 bordám eltört) levette pólóját, majd ő is "felszállt" az ágyra.
Miután megjegyeztem magamban, hogy Itachi sokkal izmosabb nálam, első dolgom volt, hogy eltűnjek onnan.
Ami persze miért is sikerült volna?
Hamarabb fogta le Itachi a két kezemet, s térdelt fölém, így elzárva a menekülési útvonalaimat.
- Engedj el te anyaszomorító kis g... - még a mondatomat se engedte befejezni, mert egy igen durva és egyáltalán nem kellemes csókkal elhallgattatott. Mivel ez nekem nem igazán nyerte el a tetszésemet, jó erősen beleharaptam a szájába.

Egyik kezével megnézte mennyire vérzik, miközben a másikkal kissé megcibált.
A puszta két kezemmel szitkozódás közepette megpróbáltam a hajamat megszabadítani Itachi álnok tépkelődő markától. Kisebb-nagyobb sikerrel.
- Jobban tetted volna, ha ezt nem csinálod! - mondta kissé ingerülten, majd miután újra lefogott, közelebb hajolt, s miközben egy újabb csókot erőltetett belém, lerántotta a törülközőm.
- Mmppf ümpfh - próbáltam szóhoz jutni, próbáltam a szorítás alól megszabadulni, de nem jártam sikerrel.
Másodpercről másodpercre agyam egyre több tervet eszelt ki, s ahogy egyre közeledett az elkerülhetetlen, úgy zsibbadt le egyre gyorsabban az agyam egy része.

Egyik pillanatban még Itachi jobb keze az arcomtól kezdve a combomig vándorolt, a másikban pedig már csak a cipzár jellegzetes hangját hallottam, és a nadrág susogását, ahogy leveszik.
Nem akartam hogy megtörténjen. Próbáltam ellenállni. Mindhiába.

Fájdalmas ordítással hoztam mindenkinek a tudtára, hogy nekem valami igencsak fáj.
Nem is tudom már mi is lehetett az...
TALÁN AZ, HOGY AZ A KÖCSÖG UCHIHA A FASZÁT BELEDUGTA A SEGGEMBE!!!!!!
Fogcsikorgatva próbáltam tűrni a fájdalmat, de összeszorított szemeim közül még így is megszökött néhány könnycsepp.
Még végig sem folyt az arcomon, mikor Itachi lenyalta, majd a fülembe súgta:
- Csak nem fáj?
Hazudni akartam. Beleordítani a képébe, hogy NEM BAZDMEG, NEM FÁJ!
De amint megszólaltam volna, csak egy fájdalmas hörgő hangot tudtam kiadni.
Ezen elmosolyodott.

Jó ellenséghez híven, nem hagyta, hogy megszokjam a helyzetet. Elkezdett mozogni, s elég durvákat "döfött" belém.
Minden egyes lökéskor fájdalmasan felnyögtem.
Megalázó volt, tudom. De ilyen helyzetben mi mást is tehettem volna? Az egészben mégis az volt a leginkább bosszantó, hogy egy bizonyos idő után, kezdtem élvezni ezt az egész revans-os dolgot.
Igaz, igaz, hogy kibaszottul fájt meg minden, de mégis csak a libidóm már az egeket verdeste... Amióta az Akatsukival együtt dolgozgatok, nem igazán volt alkalmam kielégíteni magam.
Vagyis igen... de más dolog, ha az ember egy nővel csinálja vagy éppen a kezén éktelenkedő (igazából elég veszélyes) szájjal...

A hozzáállásom változása akkor tűnt fel, mikor a görcsös testtartás helyett már csak vonaglottam Itachi alatt, felvéve a tempót, amit éppen diktált.
Szorítása lassacskán enyhült, így kezeimet rögtön kiszabadítottam, de az akkori állapotomban nem gondolkozván, nem tettem mást, minthogy a nyakát átkaroltam, s még jobban magamhoz húztam.
Azt hiszem ezen Itachi is meglepődött. Őszintén megmondva, én is. De akkor már tényleg nem nagyon érdekelt. Csak Itachi puha ajkait akartam. Szomjaztam a csókjaira. Egy lehetőséget se szalajtottam el. Kellettek! Szükségem volt azokra, mivel egyszerre volt vad és állatiasan szenvedélyes.
Nem egyszer vetettem hátra fejem, s hagytam, hogy Itachi kényeztesse bőröm.
Jól esett.
Baromira jó volt, s együttműködésem meghozta gyümölcsét. Az Itachiból jövő hangefektek megnyugtattak, hogy ő is igen jól érzi magát.


Egy idő után valami nagyon furcsát éreztem. Testem az átlagosnál is mintha forróbb lett volna. Szívem még hevesebben vert. Egy furcsa érzés kezdett elhatalmasodni bennem, ami onnan lentről tört utat, s minden porcikámba eljutott.
E furcsa élvezet közepette Itachi fáradt kéjes nyögését hallottam, miután elérte a csúcsot, majd az a furcsa érzés még nagyobb méreteket öltött.
Halkan nyöszörögni kezdtem.
- M-mindjárt... mindjárt elmegyek, hmm!
Ekkor egy erős szorítást éreztem a péniszemen. Egy-két mozdulat után, s akaratom ellenére való visszatartás után hatalmas nyögéssel megfűszerezve elélveztem.
A testemen egy borzongató de jól eső hidegrázás áradt szét. Még a lábujjaim is belebizseregtek.
A hasamban egy nekem érthetetlen érzés is átvette a helyét.
Kellemetlen és kellemes, fájó de mégis élvezhető, meleg de mégis hideg, érzékelhető és érzékelhetetlen volt egyben.
Testem ívben megfeszült, majd fáradtan ernyedtem vissza eredeti helyzetembe.
Levegőért kapkodtam, de légszomjam és feltüzelt testem aligha tudtam lecsillapítani.
Ilyet még soha, de soha nem éreztem.
Annyira új volt ez az egész, hogy tudatlanságom közepette elbőgtem magam, miközben majd szétszakadt az arcom annyira nevettem.
Miután átestem a sex utóhatásain, s Itachi is túltette magát a saját örömein, letelepedett mellém.
Nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük a plafont. A kis repedéseket, amelyek kis méretük ellenére omlásra fogják kényszeríteni a vakolatot.
Végül egy kis idő elteltével mégis megszólaltam. Valamit nem hagyhattam szó nélkül.
- Fúh Bazdmeg... Kurvára fáj a seggem, hmm.
Olyan 5-10 perces fáziskéséssel Itachi válaszolt.
- Majd el fog múlni...
Újabb 10 perc hallgatás után hozzáfűztem.
- Persze. Ezt tudom. De attól még kibaszottul fáj, hmm.
Ennyit beszéltünk. Se többet se kevesebbet.
Nem is baj. Miről is beszélhettünk volna ezek után?


Mikor már nagyon untam magam, felültem. Gondolkodóba estem.
Itachi ott feküdt mellettem. Valószínűleg már aludt is. Simán kiszúrhattam volna a szemeit, s így minden bajom forrása már harcképtelen lehetne, de mégis... Teljesen ki volt szolgáltatva nekem. Hiszen fáradt is volt meg minden.
Azonban csak azon járt az eszem, hogy állatira éhes vagyok, és mennyire jól is esne egy kis miso ramen...
Már-már elképzeltem, ahogy felfalom az összes itt tartózkodó Akatsukis tagot, mikor a hideg kezdett futkosni a hátamon.
Fejemet balra biccentettem, így ráláttam Itachira, ahogy halkan szuszog, miközben jobb kezét a hátamon pihentette, s ujjai egyik hajtincsemmel szórakoztak.
Nagyot sóhajtottam, s a zabálás gondolatát az agyam egy eldugott zugába rejtettem.
Megfogtam az ágy végébe lerugdosott takarót, majd egy mozdulattal magunkra rántottam, miközben én is lefeküdtem.
Bal oldalamon feküdve, jobb kezemet Itachi mellkasán pihentettem, s félkómásan még annyit mondtam:
- Azért én még mindig gyűlöllek, tudod, hmm?
- ...tudom. Én is - hallottam egy erőtlen választ, melyen elmosolyodtam, végül nem törődve azzal hogy mit hoz a másnap, átadtam magam a hívogató édes alvásnak.

Vélemények